Negyvenhárom

ELSŐ UTAM JERUZSÁLEMBE

Nem kerek szám. Önmagában nem jelent semmit, érdekessége sincs. Primszám, ami azt jelenti, hogy csak eggyel és önmagával osztható.

Mégis, miért adtam írásom címének?

Azért, mert most 43 éve, hogy az országba érkeztem. Úttalan utakon, hogy kicsit dramatizáljam ezt az abszolút érdektelen számjegyet.

Akkor, 1973-ban nem vezetett egyenes út szülőföldemről, Magyarországról őseim földjére, Izraelbe.

A zsidóság értelmem nyílása óta tudatom egyik alapja. A héber alef-bész-t – apám kiejtésével – előbb ismertem, mint a latin betűs magyar ábécét, bár azt is az első általános kezdése előtt tanultam meg.

A gyerekkoromban kialakuló és súlyosbodó Izrael-bolondériám – a Kol Jiszráél magyar adásának kényszeres hallgatása, izraeli könyvek beszerzése, hasonszőrű baráti kör, majd az Izraelben élő, meglehetősen távoli rokonok megtalálása és egyikükkel-másikukkal héber nyelvű levelezés – mind közelebb hozta az útnak indulás napját.

Néhány hónappal leszerelésem után a néhai Jugoszláviába váltottam ki útlevelet (ha jól emlékszem, piros színű volt, ellentétben a nyugati országokba szóló kék színűvel) – és július 18-án, édesanyámtól nehéz, de reményteli búcsút véve – mielőbbi viszontlátásra Erecben, kilenc év lett belőle –, nekiindultam 24 éves életem veszélyektől nem mentes kalandjának.

Az akkori jugoszláv-olasz határt négy nap múlva léptem át, teljességgel törvénytelenül. Triesztben a hitközségbe vezetett utam. Olaszul egy szót sem beszéltem – ma sem – és meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a helyi zsidó közösség korifeusai se héberül, se angolul nem értenek. Végül, meglepetésemre, a németnél állapodtunk meg.  

Elláttak tanáccsal és útiköltséggel Rómáig. Egy teljes éjszakát vonatoztam, egy kupéban Kanadából hazai szabadságra érkező olaszokkal. 

Az izraeli követséget egy térkép segítségével gyorsan megtaláltam. A bejárati vasajtó fölött zártláncú tévé-kamera szemezett velem. Hónapokkal voltunk a müncheni olimpia palesztin terrorakciója után.

Az ajtó elé állva héberül közöltem jöttöm célját. Odabent bemutatkoztam. A héberemet meglepetésemre olyan jónak találták, hogy az iránt érdeklődtek, hogy mikor hagytam el Izraelt. 

"Kétezer évvel ezelőtt" – hangzott harcos cionista válaszom. Ebből villámgyorsan következtethettek, hogy lelkes, ifjú őrülttel állnak szemben, de azt már Chájim Weizman, Izrael Állam első elnöke megmondta: ahhoz, hogy valaki cionista legyen, nem föltétlenül szükséges, hogy bolond legyen, de nagy segítség, hogyha az.

Odebent elbüszkélkedtem izraeli rokonságommal, nevekkel-címekkel-tokkal-vonóval (hegedülni is tanultam).

Egy röpke telefonhívás után közölték, hogy apám unokatestvére, aki Magyarországon Lajos volt, ám Izraelben Pinchász, készséggel igazolta, hogy én vagyok én.

Percek múlva kezemben volt a repülőjegy. És két nap múlva, szerda este 19:40-kor az El Al gépe felemelkedett. Első repülőutam alig egy órán át tartott. Azóta vagy húsz alkalommal repültem, de valahányszor elrugaszkodik a gép a földtől, erre az elsőre gondolok.

1973. július 25-én, izraeli idő szerint 21:57-kor leszálltunk Loddon. (Előttem van akkori naplóm, abból pontosítom emlékezésemet.)

A velem repült orosz olék közül egyedüliként érintettem meg Izrael beton-földjét, és mondtam el a sehechjánu (שהחיינו) áldást.

A reptér csarnokában a magyarul beszélő Eliézer kiválasztott a sorból. Néhány kérdés Magyarországról, ismeretségeimről, a mellette fekvő Jediot Aharonot újság vastagbetűs főcímeit kapásból "blattoltam". Másnap éjjel olé-igazolvánnyal (töudát olé) és némi készpénzzel ellátva (izraeli font, lirot jiszráéliot – olvasóim közül emlékszik rá valaki?) elindult velem a mikrobusz Givátájimba, rokonaim feltételezett lakhhelye felé.

Nem ott laktak. Éjjel háromnegyed háromkor egy  Cádi –  צ – rendszámú, vagyis katonai járművet stoppoltam.  Fiatal katona állt meg. Némi angollal megtámogatott héberrel elmeséltem, hogy néhány órája érkeztem az országba Magyarországról. A katona azonnal magyarra váltott...

A közeli "Joná" szállodát javasolta. Pénzt is felajánlott, amit köszönettel elhárítottam.

A szállodából kora reggel elindultam Tel Aviv felé. Az Új Kelet szerkesztőségének címét már indulásom előtt fejembe véstem. Fél óra múlva szívdobogva léptem be az "Új Kelet" feliratú ajtón.

Bemutatkoztam. "Sámson!!! Egész este vártunk a repülőtéren! Hol késtetek?"

Dán Ofry volt, akkor éppen az éjjeli szerkesztő, másod-unokatestvérem. Azonnal őbelé botlottam. Még azt se furcsálltam, hogy héber nevem (Simson) magyaros változatával szólít.

Hazaérkeztem. ◙