Történet egy batyus zsidóról

1973 nyarán dobbantottam Budapestről, a néhai Jugoszlávián és Olaszországon keresztül.

Egyik utam Haifára vezetett. 1974 ősze volt, a jom-kippuri háború utáni ősz. A Pevzner utcai HOH-ban (magyar klubban) nagyban dominóztak a hölgyek. Furcsállottam, hogy kövekkel játsszák a römit. Ők pedig azt furcsállották, hogy 1974-ben Pestről beállít valaki Haifára és kiadó lakást keres.

Jolán néni az Arlozoroff utcai lakását adta ki nekem. Ő maga a lányánál lakott, az unokákra vigyázott. Néha, esténként, mikor én már hazaérkeztem a munkából, és a lánya is (neki már nem kellett vigyáznia az unokákra), átjött és mesélt.

A néni saccolásom szerint a XX. századdal lehetett egyidős, vagyis hetvenes éveinek közepén járhatott. Amint az ebben a korban gyakori, főként a fiatalságáról mesélt. Kiskunhalason laktak. Egyik története egy vándor zsidóról szólt.

A XX. század első harmadáig Magyarországon is gyakori jelenség volt a vándorló zsidó. Amolyan batyus zsidó, akinek Pészáchkor kinyitjuk az ajtót: talán Élijáhu próféta tiszteli meg házunkat.

Batyujában hordta a személyi iratait, az „imádságát“, ahogy a vidéki magyar-zsidó a taleszt és a tvilemet nevezte, egy zsoltáros könyvet (tilemli) és valamelyes élelmet, cserebere-árut, miegymást.

Az öregúr rendszeres körökben, ciklusban járta az országot és minden évben visszatért azokhoz a házakhoz, ahol látta, hogy szívesen fogadják és megvendégelik. Az évek során az útba eső családok minden tagját, búját, baját megismerte. És, ami igazán érdekes, tanácsokkal is megszolgálta a megvendégelést. A tanácsok pedig, mint az szájról szájra járt, minden esetben – de valóban minden esetben – használhatók voltak, adott esetben nagyon is sokat segítettek.

Az egyik évben meghalt a nagypapa. A következő ősszel, amikor a rejtélyes vándor kopogtatott, a szokott „Sólem áléjchem“ helyett a család legnagyobb megdöbbenésére – „Boruch dáján emesz“-szel köszönt. A gyászhír hallatán mondott áldással. Áldassék az  Igazságos Bíró…

Egy másik alkalommal – Jolán néni már fiatal asszony volt – kisfia súlyos diftérián esett át egy olyan világban, amely még nem ismerte a penicillint. A gyerek halálos veszélyben volt, de felépült.

A vándor megérkezésekor ő maga fogadta a vendéget. Miután leültette és enni-innivalót tett elé, belekezdett volna mondókájába:

– „Még nem is mondtuk, hogy…“

A vendég megállító kézmozdulatot tett: – „Nem kell azt nekem mondani. Minden nap mondtam Tehillimet…“ (zsoltárokat).

Teltek az évek. A gyerekek nőttek, a felnőttek öregedtek és a vándor rendszeresen megjelent. 1933 őszén – erre Jolán néni világosan emlékezett – a szokottnál komorabban ült a vendég az asztalnál.

– Az az ember, akiről ma annyi szó esik, aki most Németországban uralkodik, nagyon sok bajt fog okozni. Nagyon, nagyon sokat. Főként a mi népünknek. Ő Ámálék utóda. A legjobb lenne, ha valamennyien útra kelnének…

A harmincas-negyvenes évek fordulóján Magyarországon is súlyosbodtak a zsidótörvények, de a környező országokból sem jöttek jobb hírek. A visszatérő ismeretlen soha nem mulasztotta el megpendíteni a kivándorlás témáját.

– Ha ennyire künn akar látni minket, maga miért van még itt? – évődtek vele.

Választ nem kaptak. 

A vándor zsidó – aki soha nem mutatkozott be – 1943-ban jött utoljára.

Amint feltűnt a fordulóban, nekiestek a kérdésekkel. Már nem csak a szokott családok, hanem minden halasi zsidó.

– Mi lesz velünk? Mit csináljunk?

A választól – három nemzedék távolából visszatekintve – libabőrös lesz az ember háta. A válasz így hangzott:

– Ha képesek elhagyni Európát, Erecbe, Észak- vagy Dél-Amerika felé, tegyék. Minél hamarabb, annál jobb. Akinek nem áll módjában, az költözzön fel Budapestre. Ott maradnak meg majd a legtöbben…

Jolán néni és családjának egy része, amelyik 1944 tavaszán a bécsi Strasshofba került és onnan mezőgazdasági munkára, visszatért Halasra. A háború után alijjáztak.

Bizonyára nem ez az első olyan történet, amelyet tisztánlátó (clearvoyant) személyekről hallanak.

A legjobb példa létezésükre Izrael prófétái. A Háftárá felolvasása előtti és utáni áldásban megköszönjük Istennek, hogy igaz prófétákat adott nekünk.

Közismertek Nostradamus „ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes” jellegű verses jóslatai is.

A jóslás, a téridő szerkezetébe avagy szövetébe való betekintés képessége egyfajta tudatállapot által lehetséges. Hogy ez miképpen érhető el – ezt talán csak azok a kiválasztottak tudják megmondani, akik rendelkeznek ezzel a tudatállapottal, vagy be tudják programozni magukat, hogy elérjék.

A batyus vándor számomra ismeretlen módszere a legmegdöbbentőbb. Időben igen közel áll mihozzánk, ami azt tanúsítja, hogy egyes embereknek ma is megadatik a tisztánlátás. Hogy miképpen, el nem tudom képzelni. Maga a lehetőség érthetetlen és félelmetes. ◙ 

Együtt számolunk

A héten kezdődött augusztus hava. Az északi féltekén a kánikula hava, nincs benne semmi különös. Ami mégis egyedivé teszi, az az, hogy a hó elseje újholdra esett, emiatt a zsidó naptár is, és a muzulmán naptár is ezen a napon írta le a maga első napját.

A zsidó Áv hónap elseje tehát augusztus elsejére esett, de a muzulmán időszámítás is újholdkor írja le a hónap elsejét, ráadásul most éppen nem is akármilyen hónap kezdődik, hanem a Ramadan böjthónap. (Ami nem mindig nyári hónap.)

A héber naptár Áv hónapjának az első kilenc napját a hagyomány gyásznapokként tartja nyilván. Áv hó 9. napja a csúcs: ezen a napon rombolták le Jeruzsálemben az első, Salamon király által épített Szentélyt a keresztény időszámítás előtti 586. évben, majd évszázadokkal később, az időszámítás szerinti 70. évben a babilóniai száműzetésből visszatértek által felépített, majd Heródes által megújított második Szentélyt is.

Áv hó 9 – héberül Tisá böÁv – böjtnap.

Áv hó 15-e egy hirtelen kanyarral már szerencsés napnak számít, ezen a napon sok esküvőt tartanak.

Az iszlám Ramadan böjthónapja alatt hívőik mindennemű élvezettől tartózkodnak, de csak napkeltétől napnyugtáig. A napnyugtát sok helyen ágyúlövés jelzi, és a nép nekilát kipótolni a nappal elmulasztottakat – egészen virradatig.

Amíg augusztus hava 31 napos, a zsidó és muzulmán hónapok rövidebbek. Áv havát augusztus 31-én már a következő Elul hó elseje váltja fel.

Mindehhez hozzáteszem: Izraelben, de a legtöbb muzulmán államban is legfőképpen a Gergely-naptárat használják: a vallási naptárakat az újságok címlapján „miheztartás végett” közlik, de gyakorlati használatuk csak a jeles napok megállapításánál van.

Mégis érdekes ez a ritka együttállás: harminc napig az egész Földön együtt számolunk.

Milyen jó lenne, ha ez az együtt-számolás örök időkig fennmaradna! ◙

Párbeszéd azzal a másikkal

Élvezettel forgattam a karcsú, elegáns üveget.

GAMLA – Golan Heights Winery. Az üveg másik oldalán: יקבי רמת הגולן

A felirat alatt az üveg tartalma: Cabarnet Sauvignon – 0.7 liter száraz vörösbor. יין אדום יבש

1997-es évjárat. „Éppen Bar-micva” – gondoltam magamban.

Nem volt türelmem megvárni a péntek esti vacsorát, amelyhez vettem.

Vendégeket várunk, ilyenkor szeretek parádés kiddust csinálni. Igazi „Hidur hámicvá”: a micvá megszépítése.

Kimentem a konyhába, kinyitottam az üveget. „Miért fáradjak az utolsó pillanatban?” – mentegettem magamat.

Elővettem egy borospoharat. A karcsú üveget könnyedén megtarthattam egy kézben. Amint öntöttem, éreztem a fenséges, sötétvörös ital semmi máshoz nem hasonlítható illatát.

Visszaemlékeztem gyerekkoromra: „jantev” (zsidó ünnep) előtt apám a Klauzál téri kóser borkereskedésbe küldött két liter borért. Kimért borok voltak, az elegancia legkisebb jele nélkül. Az eladók olyanok voltak, mint bármely nemzsidó földműves szövetkezeti boráruda eladói Budapesten. A különbség csak a fejükön viselt sapka volt. Amikor beléptem, hallgattam beszélgetésüket. Egyszer magyarul, egyszer jiddisül beszéltek.

Hadd tegyem hozzá: én nem csak bort, de feketekávét sem kaptam érettségi előtt! A pészáchi négy pohár volt az egyetlen kivétel, igaz, az gyerekkorom óta.

Mindezek a gondolatok futottak végig a fejemben, miközben megtelt a pohár.

Az üveget gondosan becsuktam a parafadugóval, a teli poharat bevittem a szalonba, ahol a számítógépen dolgoztam.

Az áldás után megszagoltam a bor illatát – anélkül nem bor a bor – majd lassan hozzákezdtem.

Egyedül voltam otthon. A gép előtt, a nemes italnak megadva a kellő tiszteletet, állva és lassan ittam. Előttem, az erkély mögött, a lenyugvó napban megfürdő pálmafák sötétzöld lombjai, mögöttük a szemben lévő három épület.

Nem szoktam étel nélkül borozgatni, főleg nem egyedül. Most azonban átadtam magam a ritka élvezetnek. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek a hűtőszekrényhez és ne vegyem elő az üveget másodszor is.

Persze, hogy emlékeztem Salamon király intésére:

„Ne nézd a bort, hogy vöröslik,

hogyan gyöngyözik a pohárban:

bizony, símán lecsúszik az!

De végül megcsíp, mint a kígyó,

Megmar, mint a vipera.

Szemed zavaros dolgokat lát,

Te magad össze-vissza beszélsz…”

(Példabeszédek, 23:31-33)                        

A második pohár után kellemes hangulatban ültem le a gép elé.

Azon vettem észre magam, hogy valaki mögöttem áll és engem néz.

Biztosan ismerik az érzést: akkor is megérezzük, ha valaki néz ránk, ha nem arrafelé nézünk. Ilyenkor önkéntelenül oldalt vagy hátrafordulunk, és többnyire felfedezzük: valóban minket néz az ismerős vagy az ismeretlen.

Én is így voltam. Hátrafordultam. Ott volt valaki.

„Hogy jött ez be, amikor az ajtó kulcsra van zárva?” – gondoltam, de nem éreztem félelmet. Aki mögöttem állt, nem volt ijesztő. Éreztem, hogy mindig is mögöttem állt, de én csak most vettem észre.

„Mit csinálsz?” – kérdezte.

A hangsúlyból éreztem, hogy a kérdés csak ürügy, hogy megszólítson, és nagyon is jól tudja, mit csinálok.

„Gépelek” – válaszoltam.

„Írógépen?” – kérdezte.

„Nem. Komputeren.”

„Mi az?”

„Számítógép.”

„Írógépről hallottam. Azon lehet írni. Számológépen számolni lehet.”

„A komputer nem számológép, hanem számítógép.”

„Mi a különbség?”

„A számológép egyszerű mechanizmus, amellyel csak összeadni és kivonni lehet. A szorzást például sok-sok összeadással oldja meg. Ha például 32×64-et kell kiszámolnia, akkor a benne lévő mechanika 32-szer elvégzi a 64+64 műveletet. Tehát 64+64+64+64… és így tovább, 32-szer.

A számítógép is ebből fejlődött ki, csak sokkal, de sokkal gyorsabban dolgozik.”

„Mikor találták fel?” – kérdezte vendégem, aki még mindig mögöttem állt.

„A negyvenes években.” – mondtam.

„Most milyen év van?” – kérdezte.

A kérdéstől kicsit megijedtem. Teljesen hátrafordultam. Alaposabban megnéztem a kérdezőt, de most sem láttam semmi különöset rajta.

„2010”.

„Én 1940-ből jövök” – válaszolta.

„Hogy-hogy 1940-ből? Jönnek Amerikából, Európából, vagy Haifáról – de 1940-ből?! Ilyet még nem hallottam…” – mondtam.

„Dehogyis nem hallottál. Téridőről nem hallottál?” – vendégem mintha elmosolyodott volna.

„De igen. A tér és az idő egybeértendő jelenség. Valamit hallottam harangozni egy bizonyos Einsteinről. Tér nélkül nem értelmezhető az idő és fordítva” – mentegetődztem.

„Akkor Einsteinnek azt a mondását is hallottad, hogy »Különbséget tenni múlt, jelen és jövő között – illúzió, de makacsul tartja magát«” – mondta vendégem. „Mi lett vele?” – tette hozzá.

„Amerikába ment. A Princeton-egyetemen tanított, 1955-ig élt” – mondtam.

„Azt tudtam, hogy Németországból Amerikába ment. Én azt kérdeztem, hogy mi lett vele” – mondta vendégem egy kicsit szemrehányóan.

„Vagyis mi történt 1940 után” – pontosítottam.

„Igen.” – mondta.

„De ha térben és időben tudsz mozogni, akkor, gondoltam, ezt is tudod” – kockáztattam meg.

„Amiről tudomásom van, az a világ helyzete bizonyos korokban, idő-szakaszokban. Egyébként főleg arra vagyok kíváncsi, hogy te miről tudsz” – és ekkor úgy éreztem, hogy vendégem egyenesen a szemembe néz.

„Tudsz mindarról a szörnyűségről, ami 1940 után történt?” – kérdeztem vissza.

„Ismerem a kialakult helyzeteket. Tudom, hogy ez a világ szinte mindenben megváltozott” – tért ki az egyenes válasz elől, legalábbis én így éreztem.

„Meg kellett változnia? És azon az áron, amit ezért fizetni kellett?”

„A változások szükségesek. Ha nem történnek a maguk idejében, akkor drámai, katasztrofális módon történnek” – mondta ő.

„És miért éppen Izrael népe fizeti a legnagyobb árat?”

„Mert ő lett a téridő tengelyébe állítva” – mondta ő.

„Akkor tudsz Izrael Állam létéről is?”

„Itt állok mögötted. Ahogy kinézek az erkélyeden, látom a pálmafákat, távolabb látom a héber nyelvű utcatáblákat, de melletted is látom az összevisszaságban ledobott héberbetűs újságokat” – mondta.

„Tehát az újságokat és az utcatáblákat látod, de a számítógépről nincs fogalmad?” – hozakodtam elő kissé provokatív kérdésemmel.

„Nem minden részlet lényeges” – válaszolt röviden.

„Mikor épül meg a Harmadik Templom?” – firtattam meg most már igazán arcátlanul.

„Elfelejted, hogy tér és idő összetartozik? Minden, ami »volt«, ami »van« és ami »lesz«, a felsőbb dimenzióban egyszerre létezik? Egyébként is negyedik templom, nem harmadik…” – érkezett a kioktatás.

„Arra gondolsz, hogy Heródes lebontotta az Ezra és Nechemja által épített kis szentélyt – ez volt a tulajdonképpeni Második Templom – és egy monumentális új templomot építtetett?” – kérdeztem.

„Az új, végleges Templom – cél. Ugyanúgy, ahogy a zsidó állam is cél. És az új, a végleges Templom éppen úgy időtlenül ott áll a Templomhegyen, ahogy az előzők” – mondta a vendég, és délkeleti irányba nézett. Jeruzsálem irányába. Megértettem, hogy mindent lát.

„Az Isten célja?” – kérdeztem.

„A teremtés célja” – adta meg a választ, amire, őszintén szólva, vártam.

„Mi lesz a mecsetekkel? – kíváncsiskodtam.

Vendégem ismét délkeleti irányba fordult.

„Nem látom őket. Nem tartoznak a megtervezett Történelemhez” – magyarázott.

„De hát már évszázadok óta léteznek, és ott, azon a helyen, ahol léteznek” – makacskodtam.

„A Történésnek vannak kerülő útjai. Ezeket a Cél, amiről az előbb szóltam, korrigálja” – mondta ő.

„A keresztesek, a spanyol inkvizíció, Hitler, Sztálin – ezek mind kerülők voltak? – kérdeztem.

„Igen. Szükségszerű kerülők. Meg kellett járni őket. De már nincsenek” – mondta ő.

„Lehetnek még ilyen szükségszerű kerülők a jövőben?” – merészkedtem ismét az ismeretlen felé.

„Megint nem vagy figyelemmel a téridőre. A jövő éppen olyan önkényes emberi képzet, mint a múlt vagy a jelen. A kerülők mindig jelen voltak. Most is ott vannak a buktatók a lábak előtt, és, ha te csak így tudod felfogni, a jövőben is ott vannak elhelyezve” – kaptam meg az ismételt szemrehányást.

„Büntetésképpen?”

„Nem.”

„Hanem?” – akadékoskodtam.

„A Cél felé vezető útnak ilyen a természete.”

„Ez a korrekció része?”

„Igen.”

…

Merengésemből a telefon csengetése ijesztett fel.

A feleségem volt a vonalban.

„A szupermarketben vagyok. Hozzak még valamit?”

„Egy üveg GAMLA bort, ha lennél szíves.” ◙