Mi történt 1944 március 19-én hajnalban? ♦ Ehrlich László visszaemlékezése

Én vagyok ma az egyedüli élő ember a Földön, aki úgy emlékszik vissza ezekre az eseményekre, hogy megadatott neki a dráma egyik központjában lennie. Emlékeimet soha nem írtam le: úgy mondok el mindent, ahogy az énbennem él.

1940 szeptemberében behívót kaptam munkaszolgálatra, Sárospatakra. Különböző helyekre vittek minket dolgozni, de mindig kaptunk szabadságot. Az egyik szabadság alkalmával, 1943-ban megnősültem. Elvettem Sárikát, ezt a szép asszonyt, aki itt ül mellettem, bis hundert und zwanzig.

1943 őszén Békéscsabára vittek, onnan Esztergom táborba került a MUSZ-os századunk.

A kétszázötven fiúból vagy hatvanan voltunk, akik kósert ettünk. Ekkor már évek óta behívótól behívóig éltünk. Jövedelmünk nem volt. Néhány fiú szüleinek még voltak tartalékai, de 1943-ban már csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtuk összeszedni a pénzt, hogy ne a kincstári tréflit kelljen ennünk, hanem magunk főzhessünk kósert.

Apám például fás volt, nagyon gazdag ember a régi világban. Később Csáky Károly pesti gróf lett a társa. Üzleteik voltak szerte a Felvidéken. A zsidótörvények azonban megszüntették az iparengedélyeket. Nagyon nehéz lett a megélhetés.

Ez volt a helyzet 1944 tavaszán is, amikor már nagyon reméltük a háború végét.

Élt Budapesten egy nagybátyám, dr. Friedmann Izidor, apám unokatestvére. Anyanyelvi szinten tudott magyarul, de németajkú volt. Apámmal is, velem is németül beszélt szívesebben.

A híres Városmajor szanatórium tiszeletbeli igazgatója volt. Ami azt jelentette, hogy ezért az állásáért nem kapott fizetést.

Nagyon gazdag ember volt. Ő volt a Chevra Kadisa elnöke. Ez az akkori magyarországi ortodox zsidó társadalomban olyasféle „kóved”, rang volt, mint ma itt a Kneszet elnöke. Nagyon szeretett engem.

1944 tavaszán, Purim előtt, március 5. körül felhívtam őt telefonon.

„Doktor bácsi, wir wollen da, in Esztergom aufhalten eine koschere Küche… es fählt uns Gelt…  vagyis, kóser konyhát szeretnénk fenntartani. Pénzre lenne szükségünk.

Megkértem, hogy feljöhessünk hozzá Pestre, hogy adjon nekünk néhány pengőt. Ötvenet, százat…

A bácsi azonnal beleegyezett. Úgy rendeztük el a dolgot, hogy visszahív engem a táborban, ha időt tud szakítani az én fogadásomra.

Púrim után március 17-án hívott. Pénteki nap volt.

„Tegnap, csütörtökön meghalt egy nagyon chósev zsidó (tiszteletre méltó, ma ivritül úgy mondanánk: chásuv), reb Joszef Salgó. Ma, pénteken volt a temetése. Vasárnap reggel hét órakor, a Hitközség Síp utcai székházában tartunk gyászülést az emlékére. Te gyere oda és a gyászülés végén adok neked pénzt.

És beköszöntött az a bizonyos vasárnap: 1944 március 19.

Kora hajnalban keltem fel, hajnali 4 órakor. Egy Schwartz nevű nagyszölősi bajtárssal együtt indultunk útnak. Munkatábori ruhában, megfelelő menetlevéllel felszerelkezve vonatra ültünk és elindultunk Budapest felé.

Már háromnegyed hatkor megérkeztünk Schwartz barátommal a Síp utca 12 elé. Magunk is meglepődtünk azon, hogy a hitközség kapuját már nyitva találtuk. Bementünk, megkerestük a Chevra Kadisa irodáját, ahol a nagybácsim szokott ülni.

A díszes ülésterem bejárata előtt három tisztviselőt találtunk. Ezt is meglehetősen furcsállottuk, mert, bár a vasárnap nem volt munkaszüneti nap a hitközségen, mégis meglepett, hogy vasárnap reggel háromnegyed hatkor a tisztviselők már a helyükön ülnek.

Megkérdeztem őket, hogy látták-e bemenni dr. Friedmann Izidor elnököt. A válasz igenlő volt. Megkérdeztem, hogy kivel ül benn. A válasz ez volt: vele együtt négy ortodox zsidó, és négy neológ.

Ezen ismét meglepődtem. A megboldogult reb Joszef Salgó közismerten szigorú ortodox zsidó volt. Vajon mi hozhatta ide vasárnap, ilyen korán reggel a négy neológ zsidót az ő emlékére tartott gyászülésre?

Ott ültünk hát kora reggel, két muszos fiatalember a három tisztviselővel, a díszterem előtti várószobában és várakoztunk. Nem telt el két perc, újabb megdöbbentő élmény várt ránk. A díszteremből mintha sírás hangja szűrődött volna ki.

Felkeltem, mintha sétálni indulnék a szobában. Közben a díszterem ajtaja közelébe értem. De már nem is kellett nagyon fülelni. Jól hallottuk: sírás, jajgatás hallatszott a Chevra Kadisa díszterme felől.

A tisztviselők nem zavartatták magukat: odaléptek a kulcslyukhoz és hallgatództak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a nagy tanácsteremből kihallatszó sírás és jajgatás számukra is meglepő. Mert meghalt ugyan néhány napja egy gazdag zsidó, de egy gyászülésen ennyire azért mégsem szoktak gyászolni.

Vagy félórát várakoztunk és hallgatóztunk ebben a bizarr helyzetben. Reggel fél hét után végre kilépett a nagybácsim. Hozzám fordult. „Rossz hírem van. Amit hallottál, az nem a megboldogult Salgó siratása volt. Magunkat sirattuk. A magyar zsidóságot”

Értetlenül néztem rá. Ő pedig folytatta: „Ma hajnalban fél négykor Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter úr felhívott minket, magyar-zsidó vezetőket telefonon és közölte: a német csapatok átlépték a magyar országhatárt. Órákon belül itt lesznek. A németek megszállják Magyarországot…”

Mint megtudtam tőle, a belügyminiszter négy ortodox és négy neológ vezető embert riasztott. „Négy ortodoxot: Kahan-Frankelt, Freudigert, Harsteint és engem" – mondta. „Was macht man jetzt? Was macht man jetzt?! Mit lehet tenni?” – kérdezte német anyanyelvén és a meglett férfi, az ortodox magyar zsidóság egyik oszlopa, dr. Friedmann Izidor sírásban tört ki.

„Én most mit tegyek? Talán felhívom apámat” – próbálkoztam.

Dr. Friedmann lemondóan legyintett. „Semmi értelme. Végünk van” – válaszolt, azzal kezembe nyomott ötven pengőt.

A gyűlésnek vége lett.

Barátommal megsemmisülten, tanácstalanul ültünk a várószóbában. A nagy tanácsteremből négy kifogástalanul öltözött úriember lépett ki. Egyiket sem ismertem: bizonyára ők voltak a neológ vezetők. Egyik a másik után lépett ki az ajtón. Lehajtott fejjel, köszönés nélkül távoztak. Megfigyeltem, hogy mindegyikük becsapta maga után a díszes, nagy ajtót. Mindegyik ment a maga dolga után.

Freudiger elköszönt Kahan-Frankltól. Láttam, van benne tartás. Nagybátyám még egyszer hozzám fordult: „Laci, wir sind verloren". Laci – ez volt a magyar nevem – el vagyunk veszve.

Ezután lezárták az irodákat. Legközelebb Eichmann nyittatta ki, amikor létrehozta a Zsidótanácsot.

Nagybátyámék, dr. Friedmann Izidor és felesége, Kornélia néni gyermektelenek voltak. Életük tragikus véget ért: a Városmajor-szanatóriumban bújtak meg, amely egy bombázás során leégett. Ők ott pusztultak el.

Íme, a Síp utcai dráma, 1944 március 19-én, vasárnap reggel. Én vagyok az utolsó élő tanú…

*          *          *

Schwartz barátommal és a kapott pénzzel elindultunk vissza, az esztergomi tábor felé. Miután aznap még nem ettünk, megálltunk a Klauzál térnél és betértünk a híres Weisz-féle kóser kifőzdébe. Vasárnap reggel volt, úgy nyolc óra felé. Nem voltak sokan, csak három-négy fiatalember üldögélt az asztalok mellett.

Mi is leültünk. Hamarosan előhozakodtam a szerzett információval. „Ti tudtok róla, hogy a németek még ezen a reggelen itt lesznek?”

Erre felkel az egyik és hozzámlép.

„Ki maga? Hogy hívják magát?”

„Ehrlich vagyok” – válaszoltam a láthatóan felbőszült fiatalembernek.

Mit terjeszt itt rémhíreket? Takarodjon innen!” – förmedt rám.

„De kérem, a németek…” – próbálkoztam.

„Pusztuljon innét!” – hangzott a megfellebbezhetetlen ítélet.

Leforrázva távoztunk Schwartz-cal együtt. A Körút felé vettük útunkat. Az Erzsébet körútra kiérve látjuk ám, hogy a Royal szálloda emeleti ablakaiból dobálják kifelé a bőröndöket, táskákat.

Azonnal megértettem, mi történt. A gazdag vidéki zsidók kofferei feküdtek összetörten, darabokra szakadtan a Körút járdáján. A szálló előtt parkoló járműveken felismertük a Wehrmacht jelét. A környék egyenruhásoktól feketéllett.

Alig tértünk magunkhoz a megdöbbenéstől, hozzánk lépett két tábori csendőr.

„Igazolásokat kérjük felmutatni!” – hangzott a felszólítás.

Elővettük a menetlevelünket és megmutattuk nekik.

„Nagyon gyorsan tűnjenek el innen. Utazzanak vissza a táborba, amilyen gyorsan csak tudnak!” – tanácsolták.

Nem kellett kétszer mondaniuk. Szinte futólépésben érkeztünk a Nyugati pályaudvarra. Ameddig a Nyugatihoz elértünk, vagy tízszer igazoltattak minket.

Később hallottuk, hogy azok a munkaszolgálatos zsidók, akik nem tudtak érvényes dokumentumot felmutatni, már a megszállás első napján internálótáborba kerültek, onnan pedig Auschwitzba.

Megérkeztünk tehát a Nyugatiba. Na, ekkora tömeget sem addig, sem azóta nem láttam. Menekülők sáska-áradata igyekezett eltűnni, legalább egy ideig, a németek elől.

Végre felkerültünk az esztergomi vonatra. Az ablakon kitekintve egész úton mást sem láttunk, mint a Wehrmacht végtelen jármű-folyamát. Tankok és ágyúk, csapatszállító és hadifelszerelést szállító teherautók oszlopa tartott Budapest felé. ◙