A legújabb kori Izrael hatvannegyedik születésnapja van ma, 2012. április 25, szerda estétől csütörtök estéig. A zsidó naptár szerint, mint minden jeles napé Izraelben. Amúgy május 14-én lenne, a Gergely-naptár szerint.
Az állam kikiáltására ugyanis 1948. május 14-én, egy pénteki napon került sor Tel Avivban, ahol David Ben Gurion, szocialista-cionista munkásvezér olvasta fel a Függetlenségi Nyilatkozatot.
A környező arab államok hadseregei, és az országban élő arabok irreguláris erői azonnal háborút indítottak ellene. Az európai kultúrájú, modern technikát, tudományt és szemléletet idehozó zsidók idegen test voltak a körzet évezredes sivatagi “kultúrájában” tespedő lakóinak. Ma is idegen test, amelytől szabadulnának, ha tudnának. Népirtással, ahogy az náluk szokás. Elég, ha követjük a Szíriából érkező híreket: a kormány-hadsereg naponta százakat irt ki saját népéből, de Mubarak vagy Kadafi kormánya sem látott kivetni valót benne, hogy a kormányzat ellen tiltakozó tömegbe lövessen. Ez nem szúr szemet az Izraelt bíráló közvéleménynek. Hírportálom néhány kommentelője is a “zsidóktól” (!) kér számon megölt arabokat, a “palesztin” emberszabásúak által legyilkolt izraeli csecsemőkre egy szavuk nincs.
A 64. születésnap rossz ómennel kezdődik. A Herzl-hegyi díszfelvonulás főpróbáján bekövetkezett halálos baleset véres árnyékot vet az ünnepre.
Izrael fennállása óta küzd létéért. Katonai eszközökkel. A diplomácia csak békés időkben hatékony. A feszültség egy bizonyos pontján az úgynevezett kultúrnemzetek is felrúgnak minden egyezményt.
Az “arab tavasz” nem hozott virágzást a sivatagba, csak a nyomorgó népek újabb radikalizálódását eredményezte. Déli szomszédunk, Egyiptom alighanem a fundamentalista “Muzulmán Testvériség” uralma alá kerül, amint a kormányzó katonai junta kiengedi markából a hatalmat. Az Allah-adta nép legfontosabb követelése az Izraellel 1979-ben megkötött béke-egyezmény felmondása.
A tőlünk jóval távolabbi Irán fegyverkezése sem kerül le a lapok címoldaláról. A fő probléma – annak, aki csak egy kicsit is belegondol a szituáció lényegébe – nem az urán-finomítás százalékaránya, hanem a rakétatechnika, illetve az Iszlám Köztársaság kezében lévő ballisztikus rakéták. Ezekkel lehet célba juttatni bármilyen lövedéket. A köztudottan Irán által pénzelt észak-koreai rakéta-kilövés minapi fiaskója jó hír: talán a Gondviselés közbeavatkozása...
A legnagyobb baj azonban – e sorok írója szerint – házon belül keresendő.
Izrael gazdaságának egyre nagyobb hányada egyre kevesebb ember kezében összpontosul. Sok közgazdasági szakcikk foglalkozik a kevesek gazdagodásával és tömegek elszegényedésével. A cikkek egybehangzóan 19 családot emlegetnek – a legismertebbek itt a Dankner, az Ofer, az Arison családok – akik bankokat, óriásvállalatokat tartanak kézben és vásárolnak meg újabbakat. A "hon vösilton", a héber kifejezés a tőke és a politikai hatalom összefonódására, már régen polgárjogot nyert a mindennapi izraeli közbeszédben.
A szegénység – ahogyan arról a sajtó nap, mint nap beszámol – immáron nem a munkanélküliek „privilégiuma”. Az alkalmazottak egyre nagyobb tömegei is elmerülnek az adósságok hínárjában. Ezen a gondon pedig nem segít a hi-tech haditechnika. Programra lenne szükség, de azt kivételesen nem számítástechnikusoknak kellene megírni, hanem előre látó, felelős politikusoknak.
Az órákon belül kezdődő díszszemlén a fáklyagyújtók (minden évben tizenkettőt választanak, Izrael tizenkét törzsére emlékezve) ezekkel a szavakkal végzi mondatait: „… ul’tif’eret Medinát Jiszráél”, körülbelüli fordítással "Izrael Állama dicsőségére”. Nagyon nagy baj, hogy egyre több fiatal ezt úgy emlegeti, hogy „ul’tif’eret medinát hátájkonim” (Izraelben átvették az amerikai-japán Tycoon kifejezést a milliárdosokra) – vagyis a Milliárdosok Állama dicsőségére.
Kevesebb politika, kevesebb párt, több vezetői lelkiismeret jobb lenne az Állam 65. évétől kezdve. ◙
