Közel a nyolcmillióhoz

A vasárnap (szeptember 16) este beköszöntő zsidó újév előestéjén Izrael Állam népessége megközelíti a nyolcmilliót – egy alig 20 ezer négyzetkilométeres területen! (Magyarország területének kevesebb, mint a negyedrésze.)

A Statisztikai Hivatal pontos adata: 7,933,200 fő, vagyis kevesebb, mint 67 ezer lélek hiányzik a 8 millióhoz.

Az állam népességében a zsidó etnikum magasan vezet: létszáma közel 5.8 millió, pontosan 5,798,600 fő.

Közülük az európai eredetű askenázok 36 százalékot tesznek ki, az észak-afrikai eredetűek 14,5 százalékot, Ázsiából 11,2 százalék jött. A fennmaradó közel 40 százalék az ország szülötte, egyre többen a törzsek közötti házasságokból, ami az izraeli „olvasztótégely” sikerének a bizonyítéka, az ősúj nemzet kialakulása.

A várható élettartam az egyik legmagasabb a Földön: a nők 83,6 évre, a férfiak 80 esztendőre számíthatnak.

A második legnagyobb etnikum az arab, jóval másfél millió fölött, pontosabban 1,636,800 lélek. Döntő többségük az iszlám vallást követi.

Az etnikai „senki földjén” 318 ezer izraeli állampolgár él – hivatalosan. Nem hivatalosan legalább még egyszer ennyi. Ők nem zsidók és nem arabok. Többségük a kilencvenes évek nagy oroszországi bevándorlási hullámával érkezett Izraelbe.

A természetes szaporodási tényező még mindig az arab lakosság javára dől el: náluk 2,4 százalék, a zsidóknál 1,8 százalék.

Izrael a fejlett ipari OECD államok között fiatal országnak számít: a 14 évesnél fiatalabb gyerekek aránya 28,2 százalék, míg az OECD átlaga 18,5 százalék. A lakosság elöregedése azonban Izraelre éppen úgy jellemző, mint az európai országokra. Az első házasságra lépés, és ebből eredően az első gyerek vállalásának a kora is tolódik.

Aggasztó adat: minden hatodik izraeli valamelyik szociális ellátó szolgálatnál van bejegyezve, vagyis külső segítség nélkül nem tudja fenntartani magát. A 75 évesnél idősebbek fele szorul szociális segélyre, míg az összes etiópiai bevándorolt fele – életkortól függetlenül – szerepel az ellátandók jegyzékében. ◙

Izraelbe is elért az iszlám tiltakozóhullám

Az Egyesült Államok líbiai nagykövetének a meggyilkolása, a kairói USA-nagykövetség megrohamozása, majd a szudáni és jemeni amerikai külképviseletek elleni parázs tüntetések után Izraelbe is elérkezett az Iszlám prófétájáról szóló szerencsétlen amerikai film kiváltotta tiltakozás hulláma.

A Templomhegyi mecsetek körül a rendőrség őrjáratai pénteken elejét vették a rendbontásnak és útját állták a néhány száz főnyi tüntetőnek, akik az USA jeruzsálemi konzulátusa felé igyekeztek.

Egy kisebb muzulmán közösség is hallatott magáról Izraelben. Akkó városában ugyancsak néhány száz főnyi tüntető a Próféta emléke ellen elkövetett szentségtörést elítélő transzparensek alatt vonult a vegyes – zsidó, keresztény és muzulmán – lakosságú város utcáin.

Egy dugába dőlt vérvád anatómiája

A semmiféle művészi értéket fel nem mutató amatőr filmről már a megszervezett őrjöngés első napján „kiderült”, hogy izraeli származású amerikai rendezte, egy bizonyos Sam Bacile. A filmet – mi sem természetesebb – amerikai zsidók pénzelték.

Két nap múlva kiderült, hogy a rendező – nem izraeli.

További nap kellett hozzá, hogy azt is közöljék, hogy nem is zsidó.

Most már azt is tudható, hogy nem is Sam Bacile az elkövető neve, hanem Nakoula Basseley Nakoula, 55 éves egyiptomi bevándorló, aki nem zsidó, hanem kopt keresztény. A film producereként jelentkezett Steve Klein zsidós neve ellenére magát fundamentalista kereszténynek tartja.

A pénteki akkói tüntetők már eleve közölték: demonstrációjuk nem Izrael Állama ellen irányul.

Teljesen megnyugodva azért mégsem vagyunk. ◙

Az izraeli titkosszolgálat bravúrja • Hogyan fedezte fel Izrael és bombázta porig az épülő szíriai atomreaktort

Hat éven át hallgatott mindenki, aki tudott valamit a részletekről. A napokban a The New Yorker tényfeltáró riportja “kitálalt” az izraeli titkosszolgálat és a Légierő egyik legmerészebb vállalkozásáról.

Az időzítés bizonyára nem véletlen, és a címzett is elérti majd az alig burkolt célzást.

♦

A török határtól nem messze, a szíriai-izraeli határtól távol eső,  sivatagi Al-Kibar közelében épülő, félig kész atomreaktor 2007. szeptemberében végrehajtott lebombázásáról van szó, amit egy kémregénybe illő titkosszolgálati bravúr előzött meg és tett lehetővé.

Az amerikai lap közlése szerint az izraeli titkosszolgálat 2007. márciusában kezdett “szaglászni” Ibrahim Otman bécsi lakása környékén. Otman a szíriai atomenergia-bizottság főnöke, látszólag ártalmatlan, elméleti tudományos feladattal megbízott férfiú, aki az egykori császárváros kellemes környezetében végezte feladatát. Egy olyan helyen, ahol kelet és nyugat  kémjei megfordulnak.

A Moszád emberei hosszas előkészítés és megfigyelés után behatoltak Otman lakásába, ahol kapásból a személyi számítógépet fogták vallatóra.

Az izraeliek a megfelelő fájlok letöltése után angolosan távoztak, úgy, hogy sem a lakásban, sem a komputerben nem hagytak nyomot, amely tapintatlan látogatásukról árulkodhatott volna.

Biztonságos szállásukra érve a nyelvet és a szakmát alaposan értő szakemberek vizsgálatnak vetették alá a zsákmányt. A trófea értéke minden várakozást felülmúlt: a Moszád egy észak-koreai segítséggel épülő plutónium-reaktor részletes leírására bukkant.

Nem telt bele 24 óra, és az információ Izrael akkori kormányfője, Ehud Olmert jeruzsálemi dolgozóasztalán volt. A kormány, a tábornokok, a polgári és a katonai elhárítás tisztjei kerek fél évig tanakodtak a teendőkről. Apró, de annál zavaróbb közjáték: 2007. áprilisában az akkori honvédelmi miniszter, az észak-afrikai származású Amir Perec gyenge angol tudása miatt számára előkészített cetlikről olvasta fel mondanivalóját amerikai kollégájának, Robert Gates-nek.

Máig sem tudható, a CIA-múlttal is rendelkező Gates mint értett és mit nem Amir Perec makogásából és az orra elé tett cédulákból, az USA hadügyminisztériuma minden esetre közölte: nem támogat semmiféle katonai fellépést az épülő plutónium-reaktor ellen.

Izrael közben arra az elhatározásra jutott, hogy az ország és népe biztonsága megköveteli a nyilvánvaló háborús célokra épülő objektum megsemmisítését. A kérdés csak az volt, hogy egy nagyerejű szőnyegbombázással töröljék-e le az épülő reaktort, vagy kisebb, de jól célzott műveletet hajtsanak végre.

A katonák maguk között az első lehetőségnek a “kövér Sakédi” nevet adták, a másiknak a “sovány Sakédi” nevet. (Eliézer Sakédi volt azokban a napokban az Izraeli Légierő parancsnoka.)

Végül a “sovány” megoldás mellett döntöttek, éspedig azért, hogy az akció ne váltson ki dühödt szíriai reakciót, netán háborút. (A döntéshozók pszichológusokkal is konzultáltak, akik úgy vélték, hogy egy körülhatárolt támadás  nem fog túlságosan harcias dühkitörést okozni Basar el-Aszad elnöknél.)

A már véglegesen elhatározott akció előtt, júniusban még egy felderítő kommandót is küldtek a helyszíntől egy-másfél kilométeres távolságba, hogy a talajból mintát vegyenek. A minta elemzése egyértelműen bizonyította: a közelben rádioaktív sugárzás mérhető. A kommandósok nagy felbontású fénykép-felvételeket is készítettek. 

2007. szeptember 6-ára virradó éjfél után az “Arizona” akció elindult. A Légierő F15-ös és F16-os gépei felszálltak izraeli támaszpontjukról és 0 óra 40 perckor 17 tonnányi bomba zúdult a reaktor már álló épületeire.

Valamennyi találat pontos volt. Az Al-Kibar plutónium-reaktor nem sokkal megszületése előtt porrá lett.

Másnap a szíriai hírügynökség világgá repítette a hírt: “A cionista ellenség repülőgépei behatoltak Szíria légterébe, de légelhárításunk működésbe lépett. Az ellenséges gépek gyáván elmenekültek”.

Asszad nem kezdett háborút. Megelégedett saját népe primitív félrevezetésével. Az Izraeli Légierő tisztjei mosolyogva hallgatták a nagyzoló hazugságot.

Olmert miniszterelnök mindössze három szóval reagált: “Én nyugodt vagyok”... ◙

FORRÁS: The New Yorker; izraeli héber nyelvű sajtó