2016, május 9: az izraeli tavaszban furcsa öregemberek tűnnek
fel. Sötét öltönyükön kitüntetések, váll-lapok, tiszti rangjelzéssel.
A szovjet hadsereg alijázott veteránjai ők, akik emlékeznek és
emlékeztetnek. Nagyon öregek: aki a negyvenes években tiszt lehetett, az már a
kilencvenhez közelít, ha nem a százhoz.
A Cáhál, az izraeli hadsereg az ottani rendfokozatnak megfelelő
nyugdíjat folyósít számukra.
*
A nyugati szövetségesek 1945. május 8-án, a Szovjetunióban május
9-én ünnepelték meg a Győzelem napját.
A nemzetiszocialista Németország hadserege három haderőnemének
képviselője – a szárazföldi erők nevében Wilhelm Keitel vezértábornagy, a
Wehrmacht-főparancsnokság korábbi vezérkari főnöke, a haditengerészet részéről
annak főparancsnoka, Hans-Georg Friedeburg flottatengernagy, a légierő részéről
H. Stumpff vezérezredes – 1945. május 9. első perceiben írta alá a Wehrmacht
feltétel nélküli megadásáról szóló nyilatkozatot.
A londoni időszámítás szerint ekkor még egy órával korábban, még előző nap késő este volt, ezért a nyugati
hatalmak egy nappal korábban jelentették be a második világháború
befejeződését Európában.
„Az ünnepi díszlövések és a harangzúgás után a népek elkezdték
számolni a veszteségeiket; Izrael népe az életben maradottakat” – emlékszem egy
írásra.
A második világégés egyik folyománya – Izrael Állam létrejötte. Létrejött volna az európai zsidóságot ért katasztrófa nélkül is?
Talán. Egyszer. Nagysokára.
Sokat beszélnek róla, hogy mennyire volt „bekódolva” az első
világháború utáni békekötésekbe a második kirobbanása.
A második világháború által létrehozott világ nincs többé. A
Szovjetunió, a „szocialista tábor”, a nyugati civilizáció megingathatatlannak
tűnő pénzügyi és társadalmi stabilitása, a két európai eredetű, fehér emberek
által irányított világhatalom egymást fenyegető-ellenőrző-kiegyenlítő
egyensúlya a múlté.
Az Egyesült Államoknak afrikai származású elnöke van, London polgármesteri székébe éppen most ült be egy pakisztáni muzulmán bevándorló utóda, az arab-muzulmán megszállás alatt álló Franciaországban lassanként olyan kockázatos lesz zsidóként élni, mint a náci-német megszállás alatt volt.
Az Egyesült Államoknak afrikai származású elnöke van, London polgármesteri székébe éppen most ült be egy pakisztáni muzulmán bevándorló utóda, az arab-muzulmán megszállás alatt álló Franciaországban lassanként olyan kockázatos lesz zsidóként élni, mint a náci-német megszállás alatt volt.
*
A mai történések egyenesen következnek az 1945-ös évben
létrejött új világhelyzetből.
Még ugyanebben az évben, 1945-ben, március 22-én, Kairóban
megalapították az Arab Ligát. Akkor még kevés független arab állam volt, de
vezetőik látták, hogy a kialakuló új világrend nem az ő kedvükre való.
Egyik első döntésük a „Palesztinában” élő zsidók gazdasági
bojkottja volt. Több, mint három évvel a zsidó állam létrejötte előtt!
Az arab értelmiség zöme a náci Németországtól várta, hogy az
arab világot megszabadítsák a brit és a francia gyámságtól. Egyiptom három
későbbi elnöke: Naguib, Nasszer és Szádát, a háború alatt fiatal tisztek,
egyértelműen németbarátok voltak.
A palesztinai arabság ennél is nagyobb várakozással, sőt,
vágyakozással szemlélte a Rommel-vezette Afrika-Korps előrehaladását az
egyiptomi sivatagban, tőlük remélve az országban izmosodó zsidó „jisuv”
(lakosság) kiirtását.
„Nincs többé Monsieur, nincs többé Mister / Az égben Allah, a
földön Hitler” – ez volt a sláger a negyvenes évek elején az arab kávéházakban.
A Führert gyakran az Abu Ali névvel tisztelték meg, ami egy Messiás-féle
szabadítónak jár ki.
A Gondviselés és Montgomery tábornok elhárította a vészt az
akkor már félmilliós erecjiszráéli zsidóság feje fölül és elhervasztotta a
palesztin-arab reményeket.
A Hitlernél előszobázó Hadzs-Amin el-Husszeiniről, aki mellesleg
Jasszer Arafat nagybátyja volt, magyar nyelven itt olvasható
tudományos igényű összefoglaló.
A Palesztin Autonómia élén ma Mahmud Abbasz, ismertebb nevén Abu
Mazen áll, aki doktori tézisében tagadta, hogy a Holokausztban hatmillió zsidót
öltek meg. A diplomamunkát Moszkvában fogadták el.
*
Nemsokára az utolsó élő tanú is eltűnik a világból.
A győztesek azok, akik békében, biztonságban élhetnek. A
vesztesek a halottak, a sebesültek, a gyászolók, a megalázottak. Háború alatt
és két háború között.
A héber szó a győzelemre: Nicáchon – נצחון. Hangulatában nem is
hasonlít a latin Victoriára. A szó a nécách – נצח, magyarul
örökkévalóság szóval van kapcsolatban.
Izraelnek az a sorsa, hogy minden ellenkező erő ellenében
fenntartsa magát a történelem sodrában. ◙
