A politikusokat kevesen szeretik, erről keserű-tréfás mondások sora
tanúskodik.
Egy példa (olyan, hogy én se maradjak ki belőle): Ahhoz, hogy
valaki újságíró legyen, nem kell egyéb, mint egy kis merészség, egy kis
szemtelenség, és két sékel ceruzára. Politikusnak ehhez még a ceruzára sincs
szüksége.
Egy másik: egy politikusnak két dolog kell: jó sváda (megjelenés plusz beszélőke) és tág lelkiismeret. Mert, ugye, két háború között ők
veszik át a tábornokoktól a marsallbotot. (Vezető politikusokról van szó).
Kormányfőnk, Binjámin Netanjáhu egész biztosan nem a fent
jellemzett klasszikus politikusok tipusa: Jonihoz, hősi halált halt bátyjához
hasonlóan bátor kommandóharcos volt, fiatalkorában pedig beletanult az amerikai
élet csínjába-bínjába, amibe beletartozik az elnökválasztási televíziós
csinnadratta, az ismeretségi tőke szövevénye, nomeg a Pénz, ami az egészet
hajtja. Néhai történész-professzor édesapjától pedig imponáló műveltséget is
szerezhetett.
Ám politikai megnyilvánulásaiban néha összetéveszti a politikusi fórumot
a világot jelentő deszkákkal, az általam igen becsült színművészettel.
Emlékezetes volt 2012-ben az ENSZ közgyűlése előtt felmutatott bomba-diagram, amellyel Irán veszélyes fegyverkezését kívánta érzékletesen ábrázolni. A szokatlan, drámai aktust azonban igen kevesen értékelték: miniszterelnökünk nyugodtan megmaradhatott volna a szavaknál. Egy-két rövid, de kifejező tőmondat többet ért volna.
Néhány hete, október 12-én ugyancsak az ENSZ plénuma előtt
elmondott beszéde közben tartott egy 40 másodperces hatásvadász szünetet, amit
közönsége csak később tudott értelmezni, ha egyáltalán.
Mindez – e sorok írója szerint – az Oscar-díjhoz kevés, de a
kiirtásunkra nyíltan törekvő, és magát már nyeregben érző Irán elrettentésére annál
is kevesebb.
A Voltaire-nek tulajdonított mondás szerint a nevetségesség öl.
Ám amit Netanjáhu október 20-án szólt, az nem nevetséges. A
hallgató, a néző, az újságolvasó hihetetlenkedve rázza a fejét: hogyan? mit
mond? ez lehetséges?
Kormányunk feje a 37. Cionista Világkongresszuson megjelent zsidó
vezetők előtt azt állította, hogy Hitler eredetileg nem kiirtani, hanem csak
kivándoroltatni kívánta Európa zsidóságát: a tömeges megsemmisítés mellett az
akkori jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin al-Husszeini tanácsára határozta el
magát.
Itt meg kell állnunk és el kell vonatkoztatnunk az elmondottak
történelmi analízisétől.
Hitlert, a Sátán evilági helytartóját akár csak részben is
felmenteni, felelősségét kisebbíteni, annak egy részét másra – egy valóban
ördögi figurára – átruházni a nyilvánvaló történelmi tévedésen túl akkora
diplomáciai baklövés, amit felelős politikus nem engedhet meg magának. Izraeli
zsidó politikus még kevésbé.
Az ellenzék felhördülése indokolt: a Holokauszt tagadói és
relativizálói mostantól kapva kapnak majd a zsidó állam kormányfőjének a
megállapításán.
A mai hivatalos Németország becsületére legyen szólva Steffen Seibert, Angela Merkel
kancellár-asszony szóvivője az alábbi nyilatkozatot tette közzé:
„Minden német tisztában van a nácik gyilkos fajgyűlöletének
történelmével, amely a civilizációval való szakításhoz, a holokauszthoz
vezetett. Nem véletlenül tanítják ezt a német iskolákban, erről soha nem szabad
elfeledkezni. Nem látom az okát annak, hogy bármilyen módon változtassunk
történelmi nézeteinken. Tudatában vagyunk annak, hogy az emberiségellenes
bűnökért kizárólag minket terhel a felelősség.”
Netanjáhu másnapi magyarázkodása ezen már aligha javított („Nem volt célom, hogy felmentsem Hitlert az európai zsidóság
elpusztításának felelőssége alól”).
Méir Litvák, a Tel Aviv Egyetem professzora a történelemhamisítás
csúcsának nevezte Netanjáhu kijelentését: „Hitlert nem kellett győzködnie al-Husszeininek: jóval a II. világháború
előtt arról beszélt, hogy ha háború tör ki és azt a zsidók kezdik, az a zsidó
faj elpusztításához fog vezetni”.
♦
Az ördög a Sátánnál – ki volt Hadzs Amin al-Husszeini?
Hadzs Amin Muhammad al-Husszeini 1897-ben született Jeruzsálemben.
Az első világháborúban a török hadseregben szolgált tisztként, majd a briteknek
dolgozott. 1920-tól elkötelezte magát az iszlám ügy védelmére. Ugyanabban az
évben Jeruzsálem muftijává nevezték ki, majd 1922-től a Legfelsőbb Muszlim
Tanács elnöke lett.
1931-ben az általa kezdeményezett jeruzsálemi iszlám
világkonferencián a palesztinai zsidó bevándorlás korlátozását követelte.
1936-ban az összes arab párt által létrehozott Arab Legfelsőbb Tanács
vezetőjévé választották. A britek elleni felkelés szervezése miatt 1937. július
17-én le akarták tartóztatni: ez elől Libanonba, majd Szíriába szökött.
1939. október 13-án Bagdadba utazott: itt 1941. május 9-én
dzsihádot hirdetett Nagy-Britannia ellen, és sikertelen puccskísérletet
szervezett. Amikor az angolok elfoglalták Bagdadot, ő Teheránba menekült, a
japán nagykövetségre. Az angolok 1941. augusztus 25-én az iráni fővárost is
bevették, ekkor Husszeini Olaszországba menekült, ahol Mussolini biztosította
támogatásáról.
„Küzdelmem céljai világosak: először is szünet nélkül harcolok a
zsidók ellen, s ennek a harcnak része az úgynevezett palesztinai Zsidó Nemzeti
Otthon elleni küzdelem, mert a zsidók itt akarnak felállítani egy központi
kormányzatot saját gonosz céljaik érdekében, és hogy véghez vigyék a világ
kormányainak és más népeknek kárára folytatott pusztító és romboló
terjeszkedésüket.”
Hitler megígérte neki, hogy „a
judeobolsevizmus teljes megsemmisítéséig folytatja a harcot”. Konkrét ígéretet azonban
nem adott: azt csak akkorra ígérte, amikor a német csapatok elérik a Kaukázus
déli oldalát – amire az akkor sikerrel előrenyomuló Wehrmachtnak volt esélye.
Addig is a birodalmi külügyminisztérium havi 10 ezer dollárt utalt
ki számára. Himmler, az SS vezetője a „Különalapból”
(az elrabolt zsidó vagyonból) juttatott neki nagy összegeket, hogy abból
folytassa zsidóellenes és nácibarát propaganda-hadjáratát az arab országokban.
„A Németországgal való együttműködés alapvető feltétele az volt,
hogy szabad kezet kapjunk az utolsó zsidó kiirtására is Palesztinában és az
arab világban. Megkértem Hitlert, tegyen nyílt ígéretet arra vonatkozólag, hogy
megengedi nekünk a zsidó probléma megoldását olyan módon, ahogyan az megfelel a
mi nemzeti és faji törekvéseinknek, valamint azon tudományos módszereknek,
amelyeket Németországban fejlesztettek ki az ottani zsidók kezelése során.”
Hitler válasza: „A
zsidók a magukéi.” – olvasható
Husszeini visszaemlékezéseiben.
1941-ben úgy tűnt, hogy
nincs erő, amely a Wehrmacht előretörését megállítsa. A Palesztinában akkor élt arab többség egyre súlyosabb
biztonsági kockázattá vált mind a brit hatóságok, mind az akkor alig félmilliós
zsidó jisuv (közösség) számára.
Az arabok szabadítóként várták a német csapatokat. Magát Adolf
Hitlert az egész arab Kelet Abu Alinak, afféle messiásnak tekintette. Az
arab kávéházak slágere magyarra fordítva így hangzott: „Nincs többé Monsieur, nincs többé Mister / Az égben Allah, a Földön
Hitler”. ("Bilá miszju, bilá miszter / fi
l-sama' Allah, wa-al-'ard Hitler")
A német-olasz erőkre végzetes 1942-es El-Alamein-i ütközet után
Husszeini rádiószózatokat intézett Berlinből az arab világ vezetőihez, hogy
támogassák Hitler harcát a „világcionizmus”
ellen. „Keljetek
fel, Arábia gyermekei! Harcoljatok szent jogaitokért. Gyilkoljátok a zsidókat,
ahol csak éritek őket. Kiontott vérük kedves Allahnak, történelmünknek és
vallásunknak. Ez őrzi meg tisztességünket.”
Adolf Eichmann, az európai – közte a magyarországi – zsidóság főhóhéra
1937-ben, a palesztinai angolellenes arab „intifáda” idején járt Jeruzsálemben. A brit hatóságok csak 48 órás
tartózkodást engedélyeztek számára, de ezalatt talált időt a főmuftival
találkozni. Később Berlinben is gyakran összejártak Eichmann hivatalában.
Husszeini 1942-ben megakadályozta, hogy a Vöröskereszt 10 ezer lengyelországi
zsidó gyereket kimentsen a theresienstadti koncentrációs táborból, Palesztinában
lakó német Templárius telepesekért cserébe, 1944 márciusában pedig személyesen
járt közben Himmlernél, hogy megakadályozza a zsidók menekülését a
tengelyhatalmakkal szövetséges országokból.
1945. májusában, a Harmadik Birodalom kapitulációját megelőző napon
Svájcba menekült, ahonnan kitoloncolták. Francia fogságba esett, de sikerült
megszöknie, s 1946 májusában hamis útlevéllel Kairóba menekült. 1947
októberében Libanonba ment. 1964-ben még elnökölt a 6. iszlám
világkonferencián. 1974. július 4-én halt meg Bejrútban.
[Az életrajzban felhasználtam Ruff Tibor történésznek a
„Hetek” lapban megjelent tanulmányát, és Chaviv Knáán újságíró "A félelem 200 napja" (מאתיים ימי חרדה) című könyvét.]
