A két Templom elpusztítása a zsidó
hagyomány szerint ugyanarra a napra, Áv hónap 9.-re esett: az elsőt
Nebukadnécár babilóniai hadai rombolták le a keresztény időszámítás előtt
587-ben, a másodikat Titusz római légiói, a keresztény időszámítás 70. évében.
A modern Izrael zsidó lakossága különbözőképpen
viselkedik ezen a napon. (És ezen a ponton idéznem kell a feledhetetlen Popper
Pétert, aki elmesélte, hogy egy indiai ’asram’-ban megmagyarázták neki, mi az,
hogy ’vallás’. Vallás az, ahogyan viselkedsz, amikor egyedül vagy.)
Az évszázadok alatt kijegecesedett hagyományt követők
egész napos böjtöt tartva a zsinagógákban, földön, vagy felfordított székeken
ülve mondták az „Éjchá” kezdetű sirámokat.
A kevésbé vallásosak, de a zsidóságot nemzeti
azonosságként megélő többség böjtölve, bár kevésbé imádkozva emlékezik a minden
későbbi „soá”-t megelőlegező vészkorszakokra.
Mások – köztük amúgy büszke izraeliek – teljesen negligálják
az emléknapot. Úgy gondolják, hogy a zsidó állam feltámadt, Jeruzsálem
megépült, az országban virágzó városok és községek százaiban él a nép – a gyász
és a böjt ideje lejárt.
Ha segítségül hívjuk a logikát, kideríthetjük, hogy
utóbbiak nem járnak el helyesen. Jeruzsálem még nem épült meg. Még nem ép.
A „Jiszráél” nép- és országnév, a „Jehuda” személynév
(ebből származik a magyar „zsidó” népnév is), és, persze, Jerusálájim, azaz
Jeruzsálem neve mind, mint a héber Szentírásból származik, amelyet minden
kultúrnép ismer. Akkor is ismer, ha nem ismeri el (ami az ő baja, nagy baja).
Ennek az Írásnak az alapján voltunk itt, vagyunk itt, leszünk
itt, és a bennünket ért katasztrófák is az Írás függvényében értelmezhetők, ha
nem is mindig érthetők.
Ugyanez az Írás hagyományozta Izraelre a Templom
megépítését, majd az Első Templom lerombolása után hetven évvel a Második
megépítését.
És a Második lerombolása után közel 2000 évvel az
Írás-tudók vitatkoznak a Harmadik megépítésén. Nem a szükségességén, arról
nincs vita. A módján és a lehetőségén. Mint ismeretes, a Templomhegyen ma, több
mint 1300 éve, két muzulmán mecset áll.
A Templomnak a zsidó léthez nélkülözhetetlen voltát a
közismerten ateista Herzl Tivadar (1860 – 1904) is felismerte. Lapozzuk csak
fel Herzl „Ősújországát”, fantasztikus regényét, amelyben a megvalósult zsidó
államot álmodja meg:
Beteljesült
az Idő, és a Templom újra állott. Úgy, mint egykor, a történelem kezdetén,
ismét az ég felé törtek az ércoszlopok Izrael szentélye előtt. Balról Boáznak hívták,
a jobboldalit pedig Jáchinnak. Az előcsarnokban óriási ércoltár emelkedett s a
víztartó medencék, amiket vastengernek neveztek, úgy voltak lehelyezve, mint
Salamon király dicsőséges napjaiban. A hatalmas csarnokban most ének és lant
zendült fel.
A Templom
lényegének és feladatának kutatása az elhivatott bölcsek feladata, de a zsidó
történelem mindenkinek sejtet lehetséges, járható utat a jövő felé. Jeruzsálem
a Templom megépülésével „ép”, teljes, héberül „slémá”, amely szót és fogalmat
maga a városnév is feltételez.
Templom a Templomhegyen
A jeruzsálemi Óvárossal kapcsolatban kétféle falról
szoktak beszélni.
A külső fal a ma Óvárosként ismert muszlim- zsidó- örmény-
keresztény-negyedeket fogja körbe 4 kilométer hosszan. „Dicsőséges” Szulejmán
török szultán építtette a 16. században. Ennek a falnak a héber neve: „chomá”.
A közel 1 négyzetkilométer területű Óváros déli hatodán
helyezkedik el a Templomhegynek nevezett 18 hektáros térség. Nevével
ellentétben nem hegy, hanem lapos tér. Ezen a térségen állt a keresztény
időszámítás utáni 70. évig a Heródes által épített monumentális Szentély, a
„Bét Hámikdás”. E térség közepén áll több, mint 1300 éve a Sziklamecset
(feltételezik, hogy a Szentély helyén), a tér szélén pedig az Aksza-mecset áll
(Salamon király palotájának a feltételezett helyén).
A Templomhegyet egy sokkal régebbi fal vette körül,
amelyet Heródes korában emeltek. Ennek a falnak a héber neve: „kotel”. Mára
csak a nyugati és déli részéből maradtak meg szakaszok.
A kétféle fal az Óváros déli falainál egy néhány száz
méteres szakaszon megegyezik; Szulejmán építészei a Heródes-féle „kotel”-falat
felhasználták az egész Óvárost körbevevő „chomá” fal építéséhez.
A Templomban nem imádkoztak. A szertartás látványosság
volt, mely megrendült áhitatot keltett a félmillió emberben, akik Pészách (az
egyiptomi kivonulás), Sávuot (Hetek ünnepe) és Szukot (Sátoros ünnep)
alkalmával Jeruzsálembe zarándokoltak. (A ma gyakorolt zsidó vallás ennek az Isten-szolgálatnak
a pótléka.)
A zarándok-tömegek befogadására hely kellett.
Heródes újjáépítette az ő ideje előtt fél évezreddel épült
Második Templomot, amely a még korábbi, Salamon király által épített Első
Templom helyén épült. Az egész
Moriá-hegyet, amely az Even Ha-stijját, a világ alapját jelző sziklát hordta a
hátán, laposra gyalultatta és a környéket feltöltette. (A sziklát ma az
aranykupolás Sziklamecsetben mutogatják. Innen a mecset neve. Eredeti a szikla?
Ki tudja…)
A feltöltés
után a sok százezer tonnányi földet meg is kellett tartani. E célból négy
grandiózus támfallal, más néven gyámfallal (ez héberül a „kotel”)
vétette körül a területet: észak, kelet, nyugat és dél felől. A támaszfalak
ciklopsz-kövekből épültek és a legalsó sort az alapsziklába vájt vályúkba
mélyesztették. Ezeknek a támfalaknak a legnagyobb megmaradt része a Nyugati fal:
Hákotél hámáárávi.
Az egyes kövek méretei lenyűgözőek: 12 méter×1,2 méter×4 méteresek; súlyuk meghaladja a hetven tonnát!
A Nyugati fal kétharmadára a muzulmán negyed házai
könyökölnek. A szabadon maradt 180 méteres szakasz része az ismert Siratófal: 57
méter széles, 18 méter magas, amelynek látható hét alsó kősora Heródes korából
való. A hétből a két legalsót 1967, a Templomhegy bevétele utáni ásatások
tárták fel. További tizenkilenc sor a föld alatt van. A föld alatti kősorok egy
szelvénye a Fal szélén nyíló boltíves bejárat mögött, a fedett folyosóban, a
Fal folytatásában, egy kivilágított aknába lenézve megtekinthető.
A támfalak nemrégen felfedezett legalsó sorai a Templomhegy
alapjával érintkeznek. A legfelső sorok a templomhegy szintjének a magasságáig
emelkedtek: ez volt az a bizonyos „legyalult”, planírozott sík terület. Ebből a
szintből emelkedett ki a Templom, és az
azt körülvevő oszlopcsarnokok – ma pedig a helyén álló Szikla- és Aksza-mecset.
A Templomhegy térsége trapéz alakú volt. Északon
szélesebb, 313 méter; délen keskenyebb, 280 méter; hossza nyugaton 485 méter,
keleten 470 méter.
Az utolsó fejezet
Mota Gur tábornok „fiai”, az 55.-ös ejtőernyős dandár
katonái 1967. június 7-én, kedden reggel 10 óra után foglalták el az Óvárost,
benne a Templomhegyet a jordániai légiótól. Röviddel ezután kitűzték az izraeli
zászlót a Sziklamecset félholdja mellé, majd a Fal egyik kiemelkedő pontjára.
A
mecsetről Mose Dajan honvédelmi miniszter rövid idő múlva levetette a zászlót.
A békülékeny és jóhiszemű izraeli vezetés a Templomhegy fölötti védnökséget a
zsidóság iránt egyértelműen gonosz szándékú Wakf-nak, a muzulmán hitbizományi
testületnek adta át.
Azóta a hegy
gyomrában palesztinok által folytatott úgynevezett „területrendezési munkák” örve alatt a
szándékosan megsemmisített, darabokra zúzott két-háromezer éves zsidó eredetű
régészeti leleteket a kelet-jeruzsálemi szeméttelepre szállítják. Izraeli
régészek vezetésével önkéntes fiatalok ezrei túrják át a szemétdombot, mentve próbálva
a nehezen menthetőt.
Palesztin
és más muzulmán hangadók naponta ismétlik: a jahud-nak, a zsidónak nincs köze
„Palesztinához”, még kevésbé Jeruzsálemhez, ahol – szerintük – soha nem állt
zsidó szentély.
Gyakran
hangoztatott közhely: a Templomhegy a Közel-Kelet gyújtópontja. Pontosítani
kell: a Templomhegy Föld bolygó gyújtópontja.
A
Templomhegy és körülötte Jeruzsálem regéje befejező fejezete előtt áll. A
történelem – illetve eseményei által a Tér és az Idő Teremtője – elmondja még a
magáét. ◙
A tanulmányhoz felhasználtam
dr. Jesurun Élijáhu
z”l „Jeruzsálem”
című könyvét
című könyvét