Jom háácmáut – csakis csütörtökön

A törvényhozási miniszteri bizottság vasárnap, május 20-án egyhangúan elfogadta Sztasz Miszezsnyikov turisztikaügyi miniszter és Lia Sémtov képviselőnő törvényjavaslatát (mindketten a Jiszráél béjténu pártból), mely szerint a Függetlenségnapot (Jom Háácmáut) a jövő évtől kezdve ne az Ijjár hó 5-nek megfelelő napon (az állam kikiáltása 1948. május 14-én erre a napra esett a héber naptárban), hanem minden évben az ahhoz legközelebbi csütörtökön ünnepeljék.

A Függetlenségnapot megelőző hősi halottak emléknapja (Jom házikáron) minden évben szerdán lenne megtartva, ami megkönnyítené az előkészületeket mindkét eseményre.

Lia Sémtov indoklásában elmondta: Ijjár hó 5. napja néha péntekre, máskor pedig szombatra esik, és a nemzeti, nem vallási jellegű ünnep konfliktusba kerül a szombatnap megtartásával. Ennek elkerülésére már az állam első éveiben törvényt hoztak, hogy a péntekre, illetve szombatra eső ünnepnapot csütörtökre kell előre hozni. 

A javaslat előterjesztői nem sorolták indokaik közé azt a kétségtelen előnyt, hogy a csütörtöki ünnep minden évben három és fél napos szabadságot jelentene, szerda délutántól szombat estéig (kivéve a szolgáltatásokban dolgozókat).

A törvényjavaslatot a héten terjesztik a Ház plénuma elé. ◙

Részvétnyilvánítás

Honlapunk az Izraelben élő egykori makóiak nevében is részvétét fejezi ki R' Margalit Dávidnak, a Makói Zsidók Világszövetsége elnökének ÉDESANYJA ז"ל elhunyta fölötti gyászában.

Siv’át ülnek péntekig: Bné Brák, Háráv Hirsch u. 3. ◙

Jom Jerusálájim – Jeruzsálem-nap

Az idén május 20-ra, vasárnapra esik Jeruzsálem napja. Ez Jeruzsálem Óvárosa felszabadításának, 1967. június 7-ének – héber időszámítás szerint Ijjár hó 28-ának – az évfordulója. Mint a napok általában, ez a nap is előző este, napszálltakor kezdődik, vagyis a szombatnap kimenetelekor.

Izrael népe és a vele érző emberek ünneplik itt és világszerte a 19 éven át megosztott város újraegyesülését Izrael fennhatósága alatt.

Ünneplünk az azóta elkövetett több tucat terrorakció ellenére.

Ünneplünk, miközben emlékezünk a kilencvenes években palesztin arab terroristák által felrobbantott autóbuszok utasaira, a szétdúlt kávéházak szörnyethalt vendégeire, a testükön és lelkükben életfogytiglani sebeket hordozókra – de megünnepeljük Jeruzsálem napját.

Ünneplünk, látva a Várost – bizonyára időlegesen – megosztó magas betonfalakat. Csak betonfalakkal lehetett és lehet visszatartani a robbanóöves öngyilkos tömeggyilkosokat!

Ünneplünk, látva a szegénynegyedek lakóinak gondterhelt arcát.

Mire gondolhatunk? A Város pusztulását és feltámadását ezer évekkel előre megjósoló próféták szavaira, a várost 1948-ban és 1967-ben védő katonákra, az Óvárosból elsőnek kitelepülő ultravallásos zsidókra, a modern várost építő „jeke” (németországi eredetű) építészekre, a koncerttermeket, a színházakat és a templomokat és a jesivákat megtöltő népre, a Kneszet képviselőire, a hipermodern kormányhivatalokban rólunk, ám nélkülünk döntőkre – vegyes érzelmekkel, nem kevés kétséggel, de sok-sok reménnyel.

A nemzeti himnusz címe is ez: A remény. Hátikvá. Amelynek leglényegesebb szavait költője az utolsó sorba rejtette: Erec Cion v’Jörusálájim. ◙