Szándékosan választottam ezt a provokatív
címet. A legtöbb magyarul olvasó ember antagonisztikus ellentétet,
kibékíthetetlen feszültséget érez a két szó: zsidó és keresztény között.
Hogy is lehetne hordozója a két vallásnak, két,
annyira eltérő hagyománynak egy és ugyanaz az ember?
Írásomat egy nagyon kedves kollégámmal
folytatott vita előzte meg. Hadd áruljam el: az illető – hölgy.
A Facebook szociális hálón indult
kezdeményezésről van szó: mindenki feltehetette legkedvesebb magyar versét. Sok
magyarországi és izraeli zsidó Radnóti Miklós-verset választott. Általam
nagyrabecsült, irodalomkedvelő és -művelő kolléganőm indignálódva kérdezte:
hogyan is választhatja egy zsidó egy kitért-kikeresztelkedett költő versét,
hogyan szavazhat őrá, ha az mégannyira tehetséges is, még ha élete közismert,
tragikus véget is ért, amikor elhagyta ősei hitét, elhagyott minket,
valamennyiünket?
Alapjában véve igaza van.
*
Valamikor nagyon régen, húsz évszázaddal
ezelőtt itt, ebben az Isten-szeme látta, angyalok-járta országban egy szekta
született a már akkor is történelmi viharok verte népben. Egy történelemformáló
karizmával, prófétikus képességgel bíró prédikátor hirdetett Izrael népének a
Mennyek országáról, hitről, szeretetről, igazságról, a bűnök bocsánatáról.
A tömegek imádták, pálmaágakat szórtak elé,
Messiásként, Felkentként éltették. Tanításában nem volt semmi, ami eltért volna
őseiétől: még a leginkább vitatott „Isten fia” szókép sem idegen az ószövetségi
fogalmi körtől: csak a későbbi magyarázatokban („mit értett alatta”) jelentkezett
a lényegi eltérés az eredeti és az abból kiágazott elmélet között. És ahogyan
az Y betű egy törzsből kiindulva, felfelé tartva kétfelé ágazik, úgy ágazott
kettőbe a héber hagyomány és a görögül leírt új tan, és a kettőnek a követői
többé nem beszéltek ugyanazon a nyelven.
A többi, ahogyan a közhely tartja, már
történelem.
*
A legtöbb félreértés a fogalmak pontatlan
értelmezéséből adódik.
A „vallás” viszonylag modern fogalom. A magyar
személyi igazolványokba és útlevelekbe évtizedekig be volt vezetve hordozójának
a „vallása”. Akkor is, ha azt tulajdonosa egyáltalán nem „vallotta”, hanem akaratától,
meggyőződésétől függetlenül felmenőitől örökölte.
A félreértés abban áll, hogy a zsidó, más
megnevezéssel héber nép – nép. Nem „faj”, nem „vallás”.
Az ügyben egyedül autentikus héber iratokban „Ám
Jiszráél” – עם ישראל – Izrael népe
szerepel. A mai héberben a „vallás” fogalomra használt „dát” – דת –
kifejezés Eszter könyvében fordul elő, vagy húsz helyen, „szokás” értelemben. A
szó még csak nem is héber, hanem perzsa eredetű, ott „törvény” a jelentése:
Ezra (Ezsdrás) könyvében ilyen értelemben jelenik meg. „Vallás” értelemben a szót
a héber nyelvújítók vették át.
*
Magyarországon, eltérően a diaszpóra (szétszóratás)
legtöbb országától, széles lehetőség nyílt a befogadó, többségi néphez való
hasonulásra. Az erre ható igyekezetet az uralkodó osztály többnyire elfogadta,
szívesen vette. Míg Lengyelországban vagy Oroszországban az ottani milliós
zsidóságot – önvalóságának megfelelően – különálló nemzetnek tekintették, és a
zsidóságról a kereszténységbe történő őszinte vagy színlelt áttérés a
legnagyobb ritkaságnak számított, addig Magyarországon a tizenkilencedik század
végétől a második világháború előestéjéig a jelenség tömeges volt.
Az Újvári Péter által szerkesztett, 1929-ben
kiadott „Magyar Zsidó Lexikon” 1028 oldalán felsorolt több ezernyi híres
magyar-zsidó 10 százalékának (!) a neve után * (csillag-jel) tudatja, hogy
vallását elhagyott, illetve ilyen felmenőktől származó, de közismerten zsidó eredetű
személyről vagy családról van szó.
A huszadik század magyar – vagy pontosabban:
magyarországi – irodalom olyan kiváló alakjai, mint Radnóti Miklós, Szerb
Antal, Sárközi György, Halász Gábor vállalták a magyarságba való beolvadás, az
asszimiláció „utolsó lépcsőjét”, a ki- vagy megkeresztelkedést.
Igekötő tetszőleges.
Heine lehetett a példakép, akinek, úgymond, „keresztlevele volt a belépőjegye az európai kultúrába”.
Az európai kultúra négyük számukra a megaláztatást, az agyonlövetést, a
tömegsírt jelentette.
Radnótit Miklóst Abdán lőtték agyon, a másik
három Balfon nyugszik, a legyilkolt munkaszolgálatosok tömegsírjában.
És mennyi hasonló sors, vállalt és
megcsalatott önazonosság!
Hogy az áttérés mennyire rejtett magában valódi
hitet, vagy mennyire szolgált kibúvóként a már várható veszély elől – nem
tudható. Radnótit néhol „katolikus költőként” említik, a születésekor
megkeresztelt Szerb Antal azonban – a gyakran tapasztalt antiszemitizmusra
adott válaszként – nem sokkal a tragikus vég előtt már így nyilatkozott: „Megtaláltam
a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok!”
Egy anekdóta járta be Budapestet a harmincas
években, a „kitérések” járványszerű megszaporodása éveiben.
Radnótiék intellektüel baráti köre egyszer meghívót
kapott egy gazdag, de kitartóan ortodox zsidó rokon péntek esti vacsorájához.
Amikor feltálalták a fő fogást, a fenséges sóletet
libasülttel, az egyik „újkeresztény” költő tréfásan, bűnbánatot színlelve így kiáltott
fel: „És én ezt a vallást hagytam ott!”
Ennyit a „vallás”-cserék komolyságáról és
őszinteségéről. Tisztelet a kivételnek, ahol valódi lelki meggyőződés vezet a
másik táborba.
(Nota bene: Heine ódában áradozott a sóletről.
„Sólet a valódi kóser / isteni ambrózia, /
Paradicsom kéj-kalácsa...”)
*
Ki milyen imádságot mond értük?
Aligha bír jelentőséggel.
Én Kaddist mondok utánuk. ◙
Halmos László
