Mit ér a zsidó, ha keresztény?

Szándékosan választottam ezt a provokatív címet. A legtöbb magyarul olvasó ember antagonisztikus ellentétet, kibékíthetetlen feszültséget érez a két szó: zsidó és keresztény között.

Hogy is lehetne hordozója a két vallásnak, két, annyira eltérő hagyománynak egy és ugyanaz az ember?

Írásomat egy nagyon kedves kollégámmal folytatott vita előzte meg. Hadd áruljam el: az illető – hölgy.

A Facebook szociális hálón indult kezdeményezésről van szó: mindenki feltehetette legkedvesebb magyar versét. Sok magyarországi és izraeli zsidó Radnóti Miklós-verset választott. Általam nagyrabecsült, irodalomkedvelő és -művelő kolléganőm indignálódva kérdezte: hogyan is választhatja egy zsidó egy kitért-kikeresztelkedett költő versét, hogyan szavazhat őrá, ha az mégannyira tehetséges is, még ha élete közismert, tragikus véget is ért, amikor elhagyta ősei hitét, elhagyott minket, valamennyiünket?  

Alapjában véve igaza van.

*

Valamikor nagyon régen, húsz évszázaddal ezelőtt itt, ebben az Isten-szeme látta, angyalok-járta országban egy szekta született a már akkor is történelmi viharok verte népben. Egy történelemformáló karizmával, prófétikus képességgel bíró prédikátor hirdetett Izrael népének a Mennyek országáról, hitről, szeretetről, igazságról, a bűnök bocsánatáról.

A tömegek imádták, pálmaágakat szórtak elé, Messiásként, Felkentként éltették. Tanításában nem volt semmi, ami eltért volna őseiétől: még a leginkább vitatott „Isten fia” szókép sem idegen az ószövetségi fogalmi körtől: csak a későbbi magyarázatokban („mit értett alatta”) jelentkezett a lényegi eltérés az eredeti és az abból kiágazott elmélet között. És ahogyan az Y betű egy törzsből kiindulva, felfelé tartva kétfelé ágazik, úgy ágazott kettőbe a héber hagyomány és a görögül leírt új tan, és a kettőnek a követői többé nem beszéltek ugyanazon a nyelven.

A többi, ahogyan a közhely tartja, már történelem.

*

A legtöbb félreértés a fogalmak pontatlan értelmezéséből adódik.

A „vallás” viszonylag modern fogalom. A magyar személyi igazolványokba és útlevelekbe évtizedekig be volt vezetve hordozójának a „vallása”. Akkor is, ha azt tulajdonosa egyáltalán nem „vallotta”, hanem akaratától, meggyőződésétől függetlenül felmenőitől örökölte.

A félreértés abban áll, hogy a zsidó, más megnevezéssel héber nép – nép. Nem „faj”, nem „vallás”.

Az ügyben egyedül autentikus héber iratokban „Ám Jiszráél” – עם ישראל – Izrael népe szerepel. A mai héberben a „vallás” fogalomra használt „dát” – דת – kifejezés Eszter könyvében fordul elő, vagy húsz helyen, „szokás” értelemben. A szó még csak nem is héber, hanem perzsa eredetű, ott „törvény” a jelentése: Ezra (Ezsdrás) könyvében ilyen értelemben jelenik meg. „Vallás” értelemben a szót a héber nyelvújítók vették át.

*

Magyarországon, eltérően a diaszpóra (szétszóratás) legtöbb országától, széles lehetőség nyílt a befogadó, többségi néphez való hasonulásra. Az erre ható igyekezetet az uralkodó osztály többnyire elfogadta, szívesen vette. Míg Lengyelországban vagy Oroszországban az ottani milliós zsidóságot – önvalóságának megfelelően – különálló nemzetnek tekintették, és a zsidóságról a kereszténységbe történő őszinte vagy színlelt áttérés a legnagyobb ritkaságnak számított, addig Magyarországon a tizenkilencedik század végétől a második világháború előestéjéig a jelenség tömeges volt.

Az Újvári Péter által szerkesztett, 1929-ben kiadott „Magyar Zsidó Lexikon” 1028 oldalán felsorolt több ezernyi híres magyar-zsidó 10 százalékának (!) a neve után * (csillag-jel) tudatja, hogy vallását elhagyott, illetve ilyen felmenőktől származó, de közismerten zsidó eredetű személyről vagy családról van szó.

A huszadik század magyar – vagy pontosabban: magyarországi – irodalom olyan kiváló alakjai, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor vállalták a magyarságba való beolvadás, az asszimiláció „utolsó lépcsőjét”, a ki- vagy megkeresztelkedést.

Igekötő tetszőleges.

Heine lehetett a példakép, akinek, úgymond, „keresztlevele volt a belépőjegye az európai kultúrába”.

Az európai kultúra négyük számukra a megaláztatást, az agyonlövetést, a tömegsírt jelentette.

Radnótit Miklóst Abdán lőtték agyon, a másik három Balfon nyugszik, a legyilkolt munkaszolgálatosok tömegsírjában.

És mennyi hasonló sors, vállalt és megcsalatott önazonosság!

Hogy az áttérés mennyire rejtett magában valódi hitet, vagy mennyire szolgált kibúvóként a már várható veszély elől – nem tudható. Radnótit néhol „katolikus költőként” említik, a születésekor megkeresztelt Szerb Antal azonban – a gyakran tapasztalt antiszemitizmusra adott válaszként – nem sokkal a tragikus vég előtt már így nyilatkozott: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok!”

Egy anekdóta járta be Budapestet a harmincas években, a „kitérések” járványszerű megszaporodása éveiben.

Radnótiék intellektüel baráti köre egyszer meghívót kapott egy gazdag, de kitartóan ortodox zsidó rokon péntek esti vacsorájához.

Amikor feltálalták a fő fogást, a fenséges sóletet libasülttel, az egyik „újkeresztény” költő tréfásan, bűnbánatot színlelve így kiáltott fel: „És én ezt a vallást hagytam ott!”

Ennyit a „vallás”-cserék komolyságáról és őszinteségéről. Tisztelet a kivételnek, ahol valódi lelki meggyőződés vezet a másik táborba.

(Nota bene: Heine ódában áradozott a sóletről. 

„Sólet a valódi kóser / isteni ambrózia, / Paradicsom kéj-kalácsa...”)

*

Ki milyen imádságot mond értük?

Aligha bír jelentőséggel.

Én Kaddist mondok utánuk. ◙

Halmos László