„Az életet csak visszafelé tekintve lehet
megérteni, és csak előre tekintve lehet élni” – tartja a mondás.
Ez jutott eszembe, amikor könyvtáram rendezése közben kezembe került egy
régi könyv. Egyik ritka vadászzsákmányom volt, amelyre a néhai Gondos Sándor
haifai könyvüzletében sikerült szert tennem.
A könyv Faragó László „Az új Palesztina” című riportkönyve, a Dante
könyvkiadó kiadásában jelent meg Budapesten, a harmincas évek derekán.
A csurgói születésű szerzőt inkább Ladislas Farago néven ismerik, hiszen
fiatal korától Amerikában élt, ott is lett kora egyik legnevesebb utazó
riportere. A Wikipedia, a legismertebb internetes enciklopédia katonai történészként
is számon tartja.
A magyar kiadás alapjául Faragó 1936-ban, angolul írt és ugyanabban az
évben megjelent könyve szolgált, amelynek címe a magyarra nehezen fordítható
„Palestine on the eve” („Palesztina előestéje”, vagy „Palesztina, és ami előtt
áll”).
A magyar fordításról csak annyit, hogy a chaluc abban „chaluz”, Zichron Jákov az „Cichron Jákauv”, a jeruzsálemi Óváros „Régi város”.
Az idézetekben követem a magyar fordító fogalmazását.
A magyar fordításról csak annyit, hogy a chaluc abban „chaluz”, Zichron Jákov az „Cichron Jákauv”, a jeruzsálemi Óváros „Régi város”.
Az idézetekben követem a magyar fordító fogalmazását.
*
A könyv oldalain kaleidoszkóp-szerűen tárulnak az olvasó elé az akkor is
már évtizedek óta tartó, és máig változatlan zsidó-arab konfliktus gyökerei,
indító okai.
Íme a könyv első öt mondata:
„1936 április 5-én revolverlövések dördültek el Jaffában. Nyolc zsidó, akik
gyanútlanul jöttek oda munkahelyükre Tel Avivból, a szomszédos zsidó városból, halottan,
hordágyon kerültek oda vissza. A lövések nem voltak éppen váratlanok. Négy év
óta forrt, sistergett már a nyugtalanság Palesztina arab lakosságában. Az
arabok betolakodóknak tekintik a zsidókat, és azzal vádolják Angliát, hogy
megszegte ígéreteit.”
A késői olvasó már tudja, hogy ez még csak a kezdete volt az 1936-1939-es nagy
arab lázadásnak, és amelyet az országot akkor
kormányzó brit mandátum csak a második világháború kezdetén tört le.
Ami pedig az ígéretszegést illeti, Anglia valóban megszegte a mandátum megadása
feltételeként a Zsidó Nemzeti Otthon elősegítésére tett ígéretét. Mi több, a
fent említett lázadás után közzé tette a zsidó bevándorlást korlátozó „Fehér
Könyvet”, amellyel éppen a készülő Vészkorszak kezdetén elzárta a menekülés
útját Európa zsidósága elől.
A könyvben arról is olvashatunk, hogy az arabok jelentős hányada, akik
betolakodóknak tekintették és tekintik ma is a zsidókat, miképpen tolakodtak be
az országba.
„Sok út vezet Palesztinába, de kevés egyenes út. Így az arabok, akik
szeretnének Palesztinába menni, ahol könnyen találnak munkát és magasabb
munkabéreket kapnak, legtöbbször a csempészek útját választják.
Palesztinában mindig seregestül találni arabokat, akik még csak néhány éve
vagy hónapja vannak az országban. Ezek a jogtalan arab bevándorlók többnyire
Szíriából vagy Haurán hegyei közül jönnek. (Utóbbi a Golán fennsíktól keletre fekvő hegyvidék.
A szerk.)
Könnyűszerrel fel lehet ismerni őket életmódjukról és nyelvükről. A
legalsóbb néposztályt alkotják Palesztina kevert lakosságában. És ha
megtelepednek a városokban, amelyeknek határaiban egykettőre összetákolják apró
viskóikat, ritkán lesznek belőlük munkások, akik leszorítanák a béreket a
munkapiacon, hanem annál gyakrabban tolvajok.
A haurániak szüntelen beözönlése sok fejtörést okoz a palesztinai
kormányzatnak. Miután nincs semmi vesztenivalójuk, ezek a legvakmerőbbek és a
legkövetelődzőbbek. Éa miután maguk is idegenek az országban, ők kiáltják a
leghangosabban: Ki a zsidókkal!
A legkülönfélébb arab tipusok akadnak közöttük: transzjordániaiak,
szaudiak, marokkóiak, egyiptomiak,
szudániak és irakiak. És ha egyszer már odabenn vannak az országban, nem lehet
őket elkergetni. Nincs útlevelük, nincsenek írásaik, hogy ki lehetnek deríteni
illetőségi helyüket.”
Nem állítható, hogy a mai „palesztin nép”, amelynek szószólói az ország
őslakosainak hirdetik magukat, valamennyien ezek leszármazottai, de sokuk
viselkedése, habitusa, jelleme erősen erre utal.
Érdekes összehasonlításokra nyílik lehetőség a mai Tel Aviv és a szerző
által közel nyolcvan évvel ezelőtt látott Tel Aviv között.
„A nagyvárosok egy bizonyos tipusa tökéletesen hiányzik innen. Tel Avivban
nincsenek éjjeli mulatóhelyek és nincsenek prostituáltak. Amikor a szálloda
portásánál érdeklődtem valamilyen mulatóhely után, így felelt: „Ha az úr
mindenáron mulatni akar éjszaka, menjen át Szíriába!” (Beirut, a "Közel-Kelet Párizsa" akkor Szíriához tartozott. A szerk.)
Valamennyi palesztinai város közül a rendőrségnek a legkönnyebb dolga Tel
Avivban van. Míg Jeruzsálemben százszámra járkálnak az utcán rendőrök, addig
Tel Avivban egész ott tartózkodásom alatt egy rendőrt láttam. A városban a
tűzoltók ügyelnek fel a forgalom rendjére.
Tel Aviv lakóinak az élete az otthonaikban, a kávéházakban és a nagyszámú
mozgófényképszínházban játszódik le.
Tel Aviv a fiatalok városa. Lakóinak átlagos életkora huszonhat év.”
A Fatach, a Hamasz, a Hezbollah és a többi fegyveres terrorszervezet
elődeinek a módszerei is nyomon követhetők a riportkönyv lapjain:
„A falvakban a rejtett fegyverraktárak az utóbbi időkben hatalmasan
megnövekedtek. Arab agitátorok járnak a parasztok között és megígérik nekik,
hogy a küzdelem végén felosztják közöttük a zsidók földjeit és asszonyait. Ennek
reményében az arab paraszt összegyűjti minden pénzét és vándorló
fegyvercsempészektől fegyvereket és töltényeket vásárol. Éjszaka azután
csapatokba verődve megtámadják a zsidó kolóniákat, sőt, még arra is kaphatók,
hogy kiálljanak az országutakra, anélkül, hogy halvány sejtelmük volna arról, hogy tulajdonképpen mi értelme van mindennek.”
Változnak az idők, változnak az emberek, a technika még inkább, de a
konfliktus magva maradt, ami volt: Izrael népének visszatérése atyái földjére,
ami ellen az itt időközben megtelepedett rokonnép minden zsigerével tiltakozik,
és amely konfliktus számtalan veszélyt rejt magában.
Megoldás nem ismeretes. ◙
