Indulj az útra, és vissza ne nézz…
No meg: éljen május elseje. Még a gimis németórán is fújtuk: Erster Mai, Erster Mai, Alle Menschen werden frei. Felvonultunk előbb szüleink munkahelyével, később felvonultunk mi magunk is.
És a november hetedikék! Orosz órán persze, hogy szigymóje nájábrjá. Ünnepeltünk mi minden nyelven, a proletár internacionalizmus jegyében. Ki lelkesen, ki kevésbé.
Május kilencedikén minden évben osztálykirándulás volt a budai hegyekbe. A béke első napján.
Nálunk, otthon (ez a fogalom számomra életem végéig apám házát jelenti) április 2-a volt az ünnep. Ezen a napon szabadult fel a lichtenwörti asszony-láger, ahová 1944 novemberében édesanyámat is hajtották a bécsi „halálmenetben”. A 2500-ból 800-an jöttek vissza.
Az életben maradt magyarországi zsidóknak 1945 tavasza valóban felszabadulás volt. Hogy Magyarország többi lakosának az volt-e, vita tárgya: 1990 előtt baráti asztaltársaságoké, később nyílt teret kapott a téma.
A gellérthegyi Felszabadulási emlékmű mellől hamar eltűnt a „davajgitáros” szovjet katona szobra. A főalak, a pálmaágat tartó asszony maradt. (Városi legenda szerint Kisfaludy Strobl eredetileg a háborúban repülőszerencsétlenség áldozatává lett Horthy István kormányzóhelyettes emlékének szánta az alkotást.)
Vácon, ahol a hetvenes évek elején katonai szolgálatomat töltöttem, bizalmas beszélgetésekben nem egy bajtársam ápertén kijelentette: kár, hogy a második világháborút nem a németek nyerték meg.
Hogy ebből a törzsökös magyarságnak mi haszna származott volna, nem tudható: a „mi lett volna, ha” a történelmi vizsgálatok tabuja. A német fajelmélet mindenesetre a magyarokat nem tekintette árjáknak. (Az indoeurópai fehér rassz „árja” kinevezése maga is sült marhaság: szabad iráni a jelentése.)
Nem szóltam hozzá, de megszívleltem a címül választott dal kezdősorát: Indulj az útra és vissza ne nézz. Leszerelésem után az első adandó alkalommal úttalan utakon, érvényes útlevél nélkül elindultam Izrael felé.
Vissza-visszanézek, ez igaz. Ottmaradt édesanyám, ottmaradtak barátaim, ottmaradt szeretett szülővárosom, Budapest. Ottmaradt az a szomszéd, aki apámat a munkaszolgálatból való visszatérésekor meleg levessel vendégelte meg: jobb neki sem volt. Ott maradt a hívő katolikus szomszédasszony, aki anyám visszatértekor sírva köszöntötte őt: Klárikám, minden nap imádkoztam érted!
Tizenegy évvel később, ’56 november elején ugyanő csengetett be hozzánk: Klárikám, a Mari írja ám össze a ház zsidó lakóit, hogy átadhassa a névsort annak, aki megint kéri! A Mari házbizalmi volt – és maradt az újabb orosz bevonulás után is.
Újabb felszabadulás? Apám ebből már nem kért. Összepakolta mindazt, amire út közben szükségünk lehet, ám az orosz tankok már az utcánkat lőtték. Maradtunk.
Visszanézek életem első 24 évére. Mit tagadjam: nekem szép volt. Izraeli létem 45 éve alatt vagy tízszer látogattam vissza Magyarországra, amely szülőföldem volt és marad, ahol szüleimnek és egykori jó- és rosszakaróinknak már csak sírjai domborulnak, és egykori baráti köröm is fogyóban.
De minden május kilencedikén meghatódva nézem a szovjet hadsereg Izraelbe alijázott zsidó veteránjait, akik évről évre kevesebben vannak, de még felvonulnak. Erre az egy napra ismét magukra öltik egyenruhájukat, rendfokozataikkal és kitüntetéseikkel.
Felszabadítóink voltak. Nekünk mindenképpen. ◙
