Ami nem megy... A harmadik Kneszet-választás előtt egy éven belül

Közeledünk a harmadik (másodszorra újrázott) Kneszet-választáshoz - egy éven belül. Vasárnap már csak nyolc napra vagyunk március másodikától. Hétfői nap, amelyen a Teremtés Könyve szerint a Jóisten egyszer sem mondta, hogy jó (ki tov, כי טוב), ellentétben a következő, keddi nappal, amikor viszont kétszer is. Rossz ómen?

Az e sorok írójával egyívásúak (70) emlékezhetnek a Leninnek tulajdonított mondásra: „Ami nem megy, azt ne erőltessük”. 

A legtöbb felmérés szerint ez ugyanolyan patthelyzetet fog eredményezni, mint az előző kettő. Sem Netanjáhu, sem Ganz nem lesz képes minimális többséget, 61 képviselőt delegálni a 120 tagú Kneszetbe. Vagyis fennáll egy negyedik forduló eshetősége. További „ügyvivő”, határozatképtelen kormánnyal, megszavazott idei költségvetés nélkül, a honvédelemre vonatkozó bármilyen konkrét kezdeményezés lehetősége nélkül egy kritikus geopolitikai helyzetben. 

A választási propaganda milliói bő sugárban folynak el az állami költségvetésből, mint súlyos sebesült ereiből a vér…

A pártok „pártoskodása” mit sem változott. A két vallásos párt, a Tóra-Zsidóság (Jáhádut háTorá) és a keleti (szefárd ritusú) ortodox zsidó párt, a SASZ a Likud mellett áll.  Bibi ellenzéke, a Káhol-Láván az élén álló Beni Ganz esküdözései ellenére képtelen lenne kormányképes koalícióra az Egyesült Lista arab pártszövetség részvétele nélkül – így viszont elveszítené a zsidó szavazatok javát.

A mérleg nyelvét változatlanul megtestesítő Avigdor Lieberman és pártja, az Izrael az otthonunk (Jiszráél béjténu) csakis azzal a feltétellel lenne hajlandó csatlakozni bármilyen koalícióhoz, ha az törvénybe iktatja az ultraortodox fiatalok (fiúk) kötelező katonai szolgálatát, az „egyenlő teherviselés” elvén.

Aminél kevés nagyobb marhaság van. Bocsánat, Lieberman…

Durva beszólásom indoklásául ismét a koromat kell felhozni. Emlékszem egy interjúra, valamikor a hetvenes évek végéről. A riporter az akkori vezérkari főnök, Ráfáel Éjtán, a legendás Ráful véleményét kérte ki a hárédi (ultraortodox) fiatalok kötelező bevonultatásáról.

A tábornok válasza két szóból állt: Hász vehálilá! (חס וחלילה). Isten őrizzen!

Ráful, az újkori Izrael egyik legendás harcosa tudta, mint beszél. Tudta, hogy milyen kibékíthetetlen ellentét áll fenn a katonaság és a jesivák világa között.

Akkor mi a teendő?

Megint az emlékezetem segít.

Ariel Sáron, egy, a Ráfulhoz, Rábinhoz, Álonhoz, Dájánhoz hasonló katonai géniusz, aki, hozzájuk hasonlóan nem éppen szerencsés kézzel nyúlt bele a politikába, így nyilatkozott: „Ha katonáimnak azt mondanám, hogy induljunk Damaszkusz ellen, szó nélkül felsorakoznának. Ha azt mondanám, hogy vonuljunk fel a Kneszetbe és döntsük meg a kormányt, szemberöhögnének.”

Ez így van rendben. De akkor mi a teendő?

Talán egy közmegegyezéses szakértői kormány kellene. A minisztériumok élén bizonyítottan lelkiismeretes, tudós emberek állnának. A választás jogát pedig minimális iskolázottsághoz, és, bizony, katonai szolgálathoz és munkában eltöltött évekhez kötnék.

Az olék és alijázni szándékozók állampolgársága megadásáról pedig nem a rabbinátus, hanem pártatlan szakértői bíróság döntene, és – mint pl. az Egyesült Államokban öt év után – az itt eltöltött idő mérlegelése, vagy a külföldön, az ottani társadalmakban és a zsidó közösségekben végzett munka alapján.

Vagyis az a polgár kaphatna szavazati jogot a zsidó államban, az dönthetne jövőnk felől – zsidó vagy drúz vagy beduin; férfi vagy nő, többé vagy kevésbé vallásos), aki letett valamit az asztalra! ◙