1973 nyarán dobbantottam Budapestről, a néhai Jugoszlávián és Olaszországon keresztül.
Egyik utam Haifára vezetett. 1974 ősze volt, a jom-kippuri háború utáni ősz. A Pevzner utcai HOH-ban (magyar klubban) nagyban dominóztak a hölgyek. Furcsállottam, hogy kövekkel játsszák a römit. Ők pedig azt furcsállották, hogy 1974-ben Pestről beállít valaki Haifára és kiadó lakást keres.
Jolán néni az Arlozoroff utcai lakását adta ki nekem. Ő maga a lányánál lakott, az unokákra vigyázott. Néha, esténként, mikor én már hazaérkeztem a munkából, és a lánya is (neki már nem kellett vigyáznia az unokákra), átjött és mesélt.
A néni saccolásom szerint a XX. századdal lehetett egyidős, vagyis hetvenes éveinek közepén járhatott. Amint az ebben a korban gyakori, főként a fiatalságáról mesélt. Kiskunhalason laktak. Egyik története egy vándor zsidóról szólt.
A XX. század első harmadáig Magyarországon is gyakori jelenség volt a vándorló zsidó. Amolyan batyus zsidó, akinek Pészáchkor kinyitjuk az ajtót: talán Élijáhu próféta tiszteli meg házunkat.
Batyujában hordta a személyi iratait, az „imádságát“, ahogy a vidéki magyar-zsidó a taleszt és a tvilemet nevezte, egy zsoltáros könyvet (tilemli) és valamelyes élelmet, cserebere-árut, miegymást.
Az öregúr rendszeres körökben, ciklusban járta az országot és minden évben visszatért azokhoz a házakhoz, ahol látta, hogy szívesen fogadják és megvendégelik. Az évek során az útba eső családok minden tagját, búját, baját megismerte. És, ami igazán érdekes, tanácsokkal is megszolgálta a megvendégelést. A tanácsok pedig, mint az szájról szájra járt, minden esetben – de valóban minden esetben – használhatók voltak, adott esetben nagyon is sokat segítettek.
Az egyik évben meghalt a nagypapa. A következő ősszel, amikor a rejtélyes vándor kopogtatott, a szokott „Sólem áléjchem“ helyett a család legnagyobb megdöbbenésére – „Boruch dáján emesz“-szel köszönt. A gyászhír hallatán mondott áldással. Áldassék az Igazságos Bíró…
Egy másik alkalommal – Jolán néni már fiatal asszony volt – kisfia súlyos diftérián esett át egy olyan világban, amely még nem ismerte a penicillint. A gyerek halálos veszélyben volt, de felépült.
A vándor megérkezésekor ő maga fogadta a vendéget. Miután leültette és enni-innivalót tett elé, belekezdett volna mondókájába:
– „Még nem is mondtuk, hogy…“
A vendég megállító kézmozdulatot tett: – „Nem kell azt nekem mondani. Minden nap mondtam Tehillimet…“ (zsoltárokat).
Teltek az évek. A gyerekek nőttek, a felnőttek öregedtek és a vándor rendszeresen megjelent. 1933 őszén – erre Jolán néni világosan emlékezett – a szokottnál komorabban ült a vendég az asztalnál.
– Az az ember, akiről ma annyi szó esik, aki most Németországban uralkodik, nagyon sok bajt fog okozni. Nagyon, nagyon sokat. Főként a mi népünknek. Ő Ámálék utóda. A legjobb lenne, ha valamennyien útra kelnének…
A harmincas-negyvenes évek fordulóján Magyarországon is súlyosbodtak a zsidótörvények, de a környező országokból sem jöttek jobb hírek. A visszatérő ismeretlen soha nem mulasztotta el megpendíteni a kivándorlás témáját.
– Ha ennyire künn akar látni minket, maga miért van még itt? – évődtek vele.
Választ nem kaptak.
A vándor zsidó – aki soha nem mutatkozott be – 1943-ban jött utoljára.
Amint feltűnt a fordulóban, nekiestek a kérdésekkel. Már nem csak a szokott családok, hanem minden halasi zsidó.
– Mi lesz velünk? Mit csináljunk?
A választól – három nemzedék távolából visszatekintve – libabőrös lesz az ember háta. A válasz így hangzott:
– Ha képesek elhagyni Európát, Erecbe, Észak- vagy Dél-Amerika felé, tegyék. Minél hamarabb, annál jobb. Akinek nem áll módjában, az költözzön fel Budapestre. Ott maradnak meg majd a legtöbben…
Jolán néni és családjának egy része, amelyik 1944 tavaszán a bécsi Strasshofba került és onnan mezőgazdasági munkára, visszatért Halasra. A háború után alijjáztak.
Bizonyára nem ez az első olyan történet, amelyet tisztánlátó (clearvoyant) személyekről hallanak.
A legjobb példa létezésükre Izrael prófétái. A Háftárá felolvasása előtti és utáni áldásban megköszönjük Istennek, hogy igaz prófétákat adott nekünk.
Közismertek Nostradamus „ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes” jellegű verses jóslatai is.
A jóslás, a téridő szerkezetébe avagy szövetébe való betekintés képessége egyfajta tudatállapot által lehetséges. Hogy ez miképpen érhető el – ezt talán csak azok a kiválasztottak tudják megmondani, akik rendelkeznek ezzel a tudatállapottal, vagy be tudják programozni magukat, hogy elérjék.
A batyus vándor számomra ismeretlen módszere a legmegdöbbentőbb. Időben igen közel áll mihozzánk, ami azt tanúsítja, hogy egyes embereknek ma is megadatik a tisztánlátás. Hogy miképpen, el nem tudom képzelni. Maga a lehetőség érthetetlen és félelmetes. ◙