Ég a gyertya, ég... Hanuka 5782-2021: a nyolcadik, az idei utolsó gyertyagyújtás.

2011. augusztus 1., hétfő

Párbeszéd azzal a másikkal

Élvezettel forgattam a karcsú, elegáns üveget.

GAMLA – Golan Heights Winery. Az üveg másik oldalán: יקבי רמת הגולן
A felirat alatt az üveg tartalma: Cabarnet Sauvignon – 0.7 liter száraz vörösbor. יין אדום יבש
1997-es évjárat. „Éppen Bar-micva” – gondoltam magamban.
Nem volt türelmem megvárni a péntek esti vacsorát, amelyhez vettem.
Vendégeket várunk, ilyenkor szeretek parádés kiddust csinálni. Igazi „Hidur hámicvá”: a micvá megszépítése.
Kimentem a konyhába, kinyitottam az üveget. „Miért fáradjak az utolsó pillanatban?” – mentegettem magamat.
Elővettem egy borospoharat. A karcsú üveget könnyedén megtarthattam egy kézben. Amint öntöttem, éreztem a fenséges, sötétvörös ital semmi máshoz nem hasonlítható illatát.
Visszaemlékeztem gyerekkoromra: „jantev” (zsidó ünnep) előtt apám a Klauzál téri kóser borkereskedésbe küldött két liter borért. Kimért borok voltak, az elegancia legkisebb jele nélkül. Az eladók olyanok voltak, mint bármely nemzsidó földműves szövetkezeti boráruda eladói Budapesten. A különbség csak a fejükön viselt sapka volt. Amikor beléptem, hallgattam beszélgetésüket. Egyszer magyarul, egyszer jiddisül beszéltek.
Hadd tegyem hozzá: én nem csak bort, de feketekávét sem kaptam érettségi előtt! A pészáchi négy pohár volt az egyetlen kivétel, igaz, az gyerekkorom óta.
Mindezek a gondolatok futottak végig a fejemben, miközben megtelt a pohár.
Az üveget gondosan becsuktam a parafadugóval, a teli poharat bevittem a szalonba, ahol a számítógépen dolgoztam.
Az áldás után megszagoltam a bor illatát – anélkül nem bor a bor – majd lassan hozzákezdtem.

Egyedül voltam otthon. A gép előtt, a nemes italnak megadva a kellő tiszteletet, állva és lassan ittam. Előttem, az erkély mögött, a lenyugvó napban megfürdő pálmafák sötétzöld lombjai, mögöttük a szemben lévő három épület.

Nem szoktam étel nélkül borozgatni, főleg nem egyedül. Most azonban átadtam magam a ritka élvezetnek. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek a hűtőszekrényhez és ne vegyem elő az üveget másodszor is.
Persze, hogy emlékeztem Salamon király intésére:
„Ne nézd a bort, hogy vöröslik,
hogyan gyöngyözik a pohárban:
bizony, símán lecsúszik az!
De végül megcsíp, mint a kígyó,
Megmar, mint a vipera.
Szemed zavaros dolgokat lát,
Te magad össze-vissza beszélsz…”
(Példabeszédek, 23:31-33)                        

A második pohár után kellemes hangulatban ültem le a gép elé.

Azon vettem észre magam, hogy valaki mögöttem áll és engem néz.
Biztosan ismerik az érzést: akkor is megérezzük, ha valaki néz ránk, ha nem arrafelé nézünk. Ilyenkor önkéntelenül oldalt vagy hátrafordulunk, és többnyire felfedezzük: valóban minket néz az ismerős vagy az ismeretlen.
Én is így voltam. Hátrafordultam. Ott volt valaki.
„Hogy jött ez be, amikor az ajtó kulcsra van zárva?” – gondoltam, de nem éreztem félelmet. Aki mögöttem állt, nem volt ijesztő. Éreztem, hogy mindig is mögöttem állt, de én csak most vettem észre.

„Mit csinálsz?” – kérdezte.
A hangsúlyból éreztem, hogy a kérdés csak ürügy, hogy megszólítson, és nagyon is jól tudja, mit csinálok.
„Gépelek” – válaszoltam.
„Írógépen?” – kérdezte.
„Nem. Komputeren.”
„Mi az?”
„Számítógép.”
„Írógépről hallottam. Azon lehet írni. Számológépen számolni lehet.”
„A komputer nem számológép, hanem számítógép.”
„Mi a különbség?”
„A számológép egyszerű mechanizmus, amellyel csak összeadni és kivonni lehet. A szorzást például sok-sok összeadással oldja meg. Ha például 32×64-et kell kiszámolnia, akkor a benne lévő mechanika 32-szer elvégzi a 64+64 műveletet. Tehát 64+64+64+64… és így tovább, 32-szer.
A számítógép is ebből fejlődött ki, csak sokkal, de sokkal gyorsabban dolgozik.”
„Mikor találták fel?” – kérdezte vendégem, aki még mindig mögöttem állt.
„A negyvenes években.” – mondtam.
„Most milyen év van?” – kérdezte.

A kérdéstől kicsit megijedtem. Teljesen hátrafordultam. Alaposabban megnéztem a kérdezőt, de most sem láttam semmi különöset rajta.
„2010”.
„Én 1940-ből jövök” – válaszolta.
„Hogy-hogy 1940-ből? Jönnek Amerikából, Európából, vagy Haifáról – de 1940-ből?! Ilyet még nem hallottam…” – mondtam.
„Dehogyis nem hallottál. Téridőről nem hallottál?” – vendégem mintha elmosolyodott volna.
„De igen. A tér és az idő egybeértendő jelenség. Valamit hallottam harangozni egy bizonyos Einsteinről. Tér nélkül nem értelmezhető az idő és fordítva” – mentegetődztem.
„Akkor Einsteinnek azt a mondását is hallottad, hogy »Különbséget tenni múlt, jelen és jövő között – illúzió, de makacsul tartja magát«” – mondta vendégem. „Mi lett vele?” – tette hozzá.
„Amerikába ment. A Princeton-egyetemen tanított, 1955-ig élt” – mondtam.
„Azt tudtam, hogy Németországból Amerikába ment. Én azt kérdeztem, hogy mi lett vele” – mondta vendégem egy kicsit szemrehányóan.
„Vagyis mi történt 1940 után” – pontosítottam.
„Igen.” – mondta.
„De ha térben és időben tudsz mozogni, akkor, gondoltam, ezt is tudod” – kockáztattam meg.
„Amiről tudomásom van, az a világ helyzete bizonyos korokban, idő-szakaszokban. Egyébként főleg arra vagyok kíváncsi, hogy te miről tudsz” – és ekkor úgy éreztem, hogy vendégem egyenesen a szemembe néz.
„Tudsz mindarról a szörnyűségről, ami 1940 után történt?” – kérdeztem vissza.
„Ismerem a kialakult helyzeteket. Tudom, hogy ez a világ szinte mindenben megváltozott” – tért ki az egyenes válasz elől, legalábbis én így éreztem.
„Meg kellett változnia? És azon az áron, amit ezért fizetni kellett?”
„A változások szükségesek. Ha nem történnek a maguk idejében, akkor drámai, katasztrofális módon történnek” – mondta ő.
„És miért éppen Izrael népe fizeti a legnagyobb árat?”
„Mert ő lett a téridő tengelyébe állítva” – mondta ő.
„Akkor tudsz Izrael Állam létéről is?”
„Itt állok mögötted. Ahogy kinézek az erkélyeden, látom a pálmafákat, távolabb látom a héber nyelvű utcatáblákat, de melletted is látom az összevisszaságban ledobott héberbetűs újságokat” – mondta.
„Tehát az újságokat és az utcatáblákat látod, de a számítógépről nincs fogalmad?” – hozakodtam elő kissé provokatív kérdésemmel.
„Nem minden részlet lényeges” – válaszolt röviden.
„Mikor épül meg a Harmadik Templom?” – firtattam meg most már igazán arcátlanul.
„Elfelejted, hogy tér és idő összetartozik? Minden, ami »volt«, ami »van« és ami »lesz«, a felsőbb dimenzióban egyszerre létezik? Egyébként is negyedik templom, nem harmadik…” – érkezett a kioktatás.
„Arra gondolsz, hogy Heródes lebontotta az Ezra és Nechemja által épített kis szentélyt – ez volt a tulajdonképpeni Második Templom – és egy monumentális új templomot építtetett?” – kérdeztem.
„Az új, végleges Templom – cél. Ugyanúgy, ahogy a zsidó állam is cél. És az új, a végleges Templom éppen úgy időtlenül ott áll a Templomhegyen, ahogy az előzők” – mondta a vendég, és délkeleti irányba nézett. Jeruzsálem irányába. Megértettem, hogy mindent lát.
„Az Isten célja?” – kérdeztem.
„A teremtés célja” – adta meg a választ, amire, őszintén szólva, vártam.
„Mi lesz a mecsetekkel? – kíváncsiskodtam.
Vendégem ismét délkeleti irányba fordult.
„Nem látom őket. Nem tartoznak a megtervezett Történelemhez” – magyarázott.
„De hát már évszázadok óta léteznek, és ott, azon a helyen, ahol léteznek” – makacskodtam.
„A Történésnek vannak kerülő útjai. Ezeket a Cél, amiről az előbb szóltam, korrigálja” – mondta ő.
„A keresztesek, a spanyol inkvizíció, Hitler, Sztálin – ezek mind kerülők voltak? – kérdeztem.
„Igen. Szükségszerű kerülők. Meg kellett járni őket. De már nincsenek” – mondta ő.
„Lehetnek még ilyen szükségszerű kerülők a jövőben?” – merészkedtem ismét az ismeretlen felé.
„Megint nem vagy figyelemmel a téridőre. A jövő éppen olyan önkényes emberi képzet, mint a múlt vagy a jelen. A kerülők mindig jelen voltak. Most is ott vannak a buktatók a lábak előtt, és, ha te csak így tudod felfogni, a jövőben is ott vannak elhelyezve” – kaptam meg az ismételt szemrehányást.
„Büntetésképpen?”
„Nem.”
„Hanem?” – akadékoskodtam.
„A Cél felé vezető útnak ilyen a természete.”
„Ez a korrekció része?”
„Igen.”
Merengésemből a telefon csengetése ijesztett fel.
A feleségem volt a vonalban.
„A szupermarketben vagyok. Hozzak még valamit?”
„Egy üveg GAMLA bort, ha lennél szíves.” ◙

2 megjegyzés:

  1. Szerintem is, tök jó.
    Milyen furcsa, hogy sem a Thora, sem a Bibel nem emlékezik meg egyetlen bötüvel sem arról a világbirodalomról, ami 2000 évvel ezelött 500 évig ott terült el a Jordán túlsó partján. A rómaiaknak egyszer sem sikerült legyözniük. Ennek a birodalomnak egy kis tartomanya volt a Galilea, a "goyok födlje", aminek a kormányzója a másik, említhetetlen Betlehemben székelt, kb. 6 kilométerre Nazarettöl, ami akkor még nem létezett. Ennek a helytartónak volt palotája a római megszállt Jerusalemben is, mivel az ö diplomáciai jóvahagyása is kellett hogy a Herodes ütközö-király lehessen. Késöbb, mikor már nem élt, s a tartományt besöpörték Róma alá, a zsidó Templom egyezséget kötött a megszállókkal, hogy az új tartományok adószedését meg adminisztrációját vállalják, cserébe, hogy a népségre kötelezöek legyenek a zsidó vallási törvények, amit egy más nép kissé nehezen él meg... amikor a helytartó unokája visszajött, hogy bíztassa és szeretettel nyugtassa a saját népét, akkor csak a tó mellett és kint a természetben találkozhattak, mivel mindenütt zsidó kémek figyeltek, akik érdekes módon nem értették eekneka nyelvét... késöbb amikor a csodatételeit áthelyezte a fövárosba is, beköltözve egy kis kápolnába, amit még valamikor Salamon király épített egy másvallásu feleségének, de ekkor is édesanyja, Maria tulajdonában volt az egész Olajfák-hegyével együtt, akkor a farizeusok lecsaptak, s beköpték Pilatusnak, hogy kiröl is van szó, ezzel egy lehetetlen diplomáciai helyzetet kikényszerítve, mivel Pilatus is tiberius császár-rokon volt, s mikor a keresztrefeszítes utan a saját hittestvérei eltemették a kivégzett herceget, csak a királyi ház tagjait megilletö lepelbe burkolták testét, amit illö módon még mindig mutogatnak Turinban a zsidó pápák rosszalása elllenére, ...

    VálaszTörlés