Dennis Ross, az egyik legtapasztaltabb amerikai diplomata és Közel-Kelet-szakértő, most a Washington Institute for Near East Policy nevű think tank egyik vezetője. Jól ismerte Ariel Saront. A volt izraeli miniszterelnökről kérdezte őt az Euronews washingtoni tudósítója, Stefan Grobe.
Euronews: Nagykövet úr, ön dolgozott az idősebb Bush, a Clinton és az Obama-kormányzatokban, de most ennél is fontosabb, hogy sokszor találkozott Ariel Saronnal. Segítsen nekünk, milyen ember, milyen személyiség is volt ő valójában?
Dennis Ross: Hihetetlenül megnyerő ember volt. Egy olyan személyiség, aki munka közben egy csomó ember álláspontját el tudja sajátítani. Egy pillanat elég volt neki ahhoz, hogy átlássa a helyzetet, friss volt, de ezzel együtt kemény, kitartó, és egy időben érzékeny és fogékony. Sokféle személyisége volt, és mindig azt húzta elő, amelyre az adott helyzetben a leginkább szükség volt. Ariel Saron, a miniszterelnök teljesen más volt, mint Ariel Saron, a külügyminiszter vagy Ariel Saron, a lakásépítési miniszter, esetleg Ariel Saron, az ellenzék vezetője.
- Ariel Saron egy különös politikai jelenség volt. Egyrészről egy palesztinellenes bulldózer, de ugyanakkor ő volt az egyetlen, akinek volt mersze ahhoz, hogy megpróbáljon véget vetni a konfliktusnak a palesztinokkal. Milyen víziója volt Izraelre és a közel-keletre nézve?
- Érdekes kérdésfeltevés. Én általában úgy írtam le őt, mint egy nagyon pragmatikus, de nem túl bizakodó személyiséget. Többször is azt mondta nekem: “nézze, én nem bízok bennük”. Azt is mondta, hogy megérti a palesztinok részéről a méltányosság igényét, és hogy figyelembe kell venni ezt, de egyáltalán nem bízott az átmenetben. Az volt a véleménye, hogy nemcsak az izraeliek és a palesztinok, de az izraeliek és az arabok között is létezik még egy nagyon mély szakadék. Szóval egyáltalán nem volt olyan érzése, hogy ebből az egészből bárhogyan is egy nagy, békés átmenet lehet. Másrészről viszont arról a fickóról beszélünk, aki egyszer csak kijelentette, hogy Jordánia az Palesztina. És később az egyik legnagyobb támogatója lett az izaeli-jordán közeledésnek és mindent megtett az együttműködésért.
- Van bármi, amit a mostani izraeli vezetők eltanulhatnának Sarontól?
- Nagyon világosan tudta, hogy hol a határ. És el lehetett fogadni, ha azt mondta, hogy valamit nem csinál meg, mert azt tényleg nem tette meg. Egyszer megkértek, magyarázzam el, mi a különbség Saron és Arafat között. Azt mondtam, ez igazán könnyű. Arafat könnyen vállalt kötelezettségeket, mert nem szándékozott betartani őket. Saront viszont nagyon nehéz volt rávenni bármilyen kötelezettségre, merthogy ő úgy állt hozzá, hogy ha valamit vállal, akkor tartania kell magát ahhoz. Ilyen volt ő.
- Történelmileg úgy alakult, hogy Izraelnek mindig is nagyon erőteljes és befolyásos vezetői voltak: Ben Gurion, Golda Meir, Móse Daján, Jichak Rabin, Simon Peresz. Ha önnek kellene összeállítania az izraeli politikai hírességek csarnokát, hová helyezné benne Ariel Saront?
- Jó kérdés. Nagyon nehéz lenne ilyen rangsort készíteni. Nálam talán Ben Gurion lenne az első helyen és Jichak Rabin a másodikon. De azt hiszem a harmadik helyre azért odatenném Ariel Saront.
Euronews: Nagykövet úr, ön dolgozott az idősebb Bush, a Clinton és az Obama-kormányzatokban, de most ennél is fontosabb, hogy sokszor találkozott Ariel Saronnal. Segítsen nekünk, milyen ember, milyen személyiség is volt ő valójában?
Dennis Ross: Hihetetlenül megnyerő ember volt. Egy olyan személyiség, aki munka közben egy csomó ember álláspontját el tudja sajátítani. Egy pillanat elég volt neki ahhoz, hogy átlássa a helyzetet, friss volt, de ezzel együtt kemény, kitartó, és egy időben érzékeny és fogékony. Sokféle személyisége volt, és mindig azt húzta elő, amelyre az adott helyzetben a leginkább szükség volt. Ariel Saron, a miniszterelnök teljesen más volt, mint Ariel Saron, a külügyminiszter vagy Ariel Saron, a lakásépítési miniszter, esetleg Ariel Saron, az ellenzék vezetője.
- Ariel Saron egy különös politikai jelenség volt. Egyrészről egy palesztinellenes bulldózer, de ugyanakkor ő volt az egyetlen, akinek volt mersze ahhoz, hogy megpróbáljon véget vetni a konfliktusnak a palesztinokkal. Milyen víziója volt Izraelre és a közel-keletre nézve?
- Érdekes kérdésfeltevés. Én általában úgy írtam le őt, mint egy nagyon pragmatikus, de nem túl bizakodó személyiséget. Többször is azt mondta nekem: “nézze, én nem bízok bennük”. Azt is mondta, hogy megérti a palesztinok részéről a méltányosság igényét, és hogy figyelembe kell venni ezt, de egyáltalán nem bízott az átmenetben. Az volt a véleménye, hogy nemcsak az izraeliek és a palesztinok, de az izraeliek és az arabok között is létezik még egy nagyon mély szakadék. Szóval egyáltalán nem volt olyan érzése, hogy ebből az egészből bárhogyan is egy nagy, békés átmenet lehet. Másrészről viszont arról a fickóról beszélünk, aki egyszer csak kijelentette, hogy Jordánia az Palesztina. És később az egyik legnagyobb támogatója lett az izaeli-jordán közeledésnek és mindent megtett az együttműködésért.
- Van bármi, amit a mostani izraeli vezetők eltanulhatnának Sarontól?
- Nagyon világosan tudta, hogy hol a határ. És el lehetett fogadni, ha azt mondta, hogy valamit nem csinál meg, mert azt tényleg nem tette meg. Egyszer megkértek, magyarázzam el, mi a különbség Saron és Arafat között. Azt mondtam, ez igazán könnyű. Arafat könnyen vállalt kötelezettségeket, mert nem szándékozott betartani őket. Saront viszont nagyon nehéz volt rávenni bármilyen kötelezettségre, merthogy ő úgy állt hozzá, hogy ha valamit vállal, akkor tartania kell magát ahhoz. Ilyen volt ő.
- Történelmileg úgy alakult, hogy Izraelnek mindig is nagyon erőteljes és befolyásos vezetői voltak: Ben Gurion, Golda Meir, Móse Daján, Jichak Rabin, Simon Peresz. Ha önnek kellene összeállítania az izraeli politikai hírességek csarnokát, hová helyezné benne Ariel Saront?
- Jó kérdés. Nagyon nehéz lenne ilyen rangsort készíteni. Nálam talán Ben Gurion lenne az első helyen és Jichak Rabin a másodikon. De azt hiszem a harmadik helyre azért odatenném Ariel Saront.
Copyright © 2014 euronews
