Március 14-én,
csütörtök este kilenc óra után néhány perccel két robbanás zaja rázta meg Tel
Aviv déli negyedeit. A bizonytalanság ijedségét másodpercek múlva a
bizonyosság szirénavijjogása váltotta fel. A rádió, a televízió rendkívüli
műsora és a Polgári Védelem mobilokra küldött értesítése egyértelművé tette: a
Gázai-övezetből két rakétát lőttek Tel Avivra.
Másnap, pénteken már
azt is megtudtuk, hogy két „Fadzser” tipusú rakétával célozták meg Izrael
legsűrűbben lakott „Gus Dán” körzetét, hárommillió ember otthonát.
Aztán az is kiderítették,
hogy a két rakétát „véletlenül” indították útjára: az egyik Holon város egy
beépítetlen területén ért földet, a másik a levegőben felrobbant.
Az első hírek arról
szóltak, hogy mind a polgári, mind a katonai vezetést váratlanul érte a
támadás. A nagy-Tel Avivot védeni hivatott Vaskupola ütegek minden esetre némák
maradtak. Hogy mulasztás történt-e, vagy a rendszer számítástechnikája jutott
arra a következtetésre, hogy a lövegek nem fenyegetnek lakott területet – majd
kiderül… vagy nem.
Tavaly októberben
Beer Sévára lőttek ki rakétát, amely egy lakóházat döntött félig romba. Akkor
is volt hirtelen magyarázat: az időjárás.
A hírek most egy
tűzszünetről szólnak, amit egyiptomi közvetítéssel a Hamasz és az Iszlám
Dzsihád magára vállalt, „ha Izrael is hasonlóan viselkedik”.
A sebtiben, még
csütörtök este tel-avivi Kirjá-ban, a honvédelmi
központban összehívott kormányülés azt a visszatérően semmitmondó határozatot hozta, hogy a válasz „kemény,
de kimért” lesz, majd, amikor a katonai vezetés azt jónak látja.
Péntekre
virradó éjszaka a Légierő száz-egynéhány célpontot támadott a Gázai-övezet
mélységében. Személyi sebesülést nem jelentettek.
✲
Mindenki számára világos, hogy a Légierőnek húsz percébe
kerülne a teljes övezet szinte teljes megsemmisítése: terrorközpontok,
fegyvergyárak, terrorvezérek semlegesítése. Az is egyértelmű, hogy ez százezrek
halálával, további ellátatlan sebesült százezrek nyomorúságos szenvedésével
járna.
Mindezt Izrael nem veheti magára.
Akkor?
Minden marad a régiben. Rakéta-csöpögtetés, máskor tomboló
támadókedv kiélése a zömmel nyomorúságos életű, állítólag kétmilliós lakosság számlájára.
A terrorfőnökök kis-tizenéves gyerekeket küldenek az
izraeli határra robbanó lufikat eregetni, köveket dobálni. A gyakran beomló
alagutak ásásánál is ők a fillérekért dolgoztatott áldozatok.
Amikor 2005-ben Izrael
kivonta polgári lakosságát és hadseregét a Gázai-övezetből, milliós értékű
mezőgazdasági eszközöket, 1967 óta megművelt földeket, kiépített
infrastruktúrát hagyott hátra.
A rövidesen
hatalomra jutott Hamasz-kormányzat mindezeket hagyta elveszni, szétrohadni.
Gázában ma
éhségtüntetések vannak a „polgári” Hamasz-kormányzat adóprése, korrupciója
ellen. Hogy ez a másfél-kétmilliónyi arab lakos képtelen emberhez méltó életet
teremteni ott, ahol az izraeli „telepesek” exportra termelő zöldség- és
gyümölcstermelő gazdaságokat, információ-technológiai vállalkozásokat hoztak
létre – politikailag korántsem korrekt gondolatokat vetnek fel az egyes
kultúrák kibékíthetetlen különbözőségéről.
Ugyanezzel a problémakörrel immáron Európa is szembesül.
Megoldás nincs a
láthatáron. ◙