Közeledünk a harmadik (másodszorra újrázott) Kneszet-választáshoz - egy éven belül. Vasárnap már
csak nyolc napra vagyunk március másodikától. Hétfői nap, amelyen a
Teremtés Könyve szerint a Jóisten egyszer sem mondta, hogy jó (ki tov, כי טוב),
ellentétben a következő, keddi nappal, amikor viszont kétszer is. Rossz ómen?
Az e sorok írójával egyívásúak (70) emlékezhetnek a Leninnek
tulajdonított mondásra: „Ami nem megy, azt ne erőltessük”.
A legtöbb
felmérés szerint ez ugyanolyan patthelyzetet fog eredményezni, mint az előző
kettő. Sem Netanjáhu, sem Ganz nem lesz képes minimális többséget, 61
képviselőt delegálni a 120 tagú Kneszetbe. Vagyis fennáll egy negyedik forduló eshetősége.
További „ügyvivő”, határozatképtelen kormánnyal, megszavazott idei
költségvetés nélkül, a honvédelemre vonatkozó bármilyen konkrét kezdeményezés
lehetősége nélkül egy kritikus geopolitikai helyzetben.
A választási
propaganda milliói bő sugárban folynak el az állami költségvetésből, mint
súlyos sebesült ereiből a vér…
A pártok
„pártoskodása” mit sem változott. A két vallásos párt, a Tóra-Zsidóság (Jáhádut
háTorá) és a keleti (szefárd ritusú) ortodox zsidó párt, a SASZ a Likud mellett
áll. Bibi ellenzéke, a Káhol-Láván az élén álló Beni Ganz
esküdözései ellenére képtelen lenne kormányképes koalícióra az Egyesült Lista
arab pártszövetség részvétele nélkül – így viszont elveszítené a zsidó
szavazatok javát.
A mérleg
nyelvét változatlanul megtestesítő Avigdor Lieberman és pártja, az Izrael az
otthonunk (Jiszráél béjténu) csakis azzal a feltétellel lenne
hajlandó csatlakozni bármilyen koalícióhoz, ha az törvénybe iktatja az
ultraortodox fiatalok (fiúk) kötelező katonai szolgálatát, az „egyenlő
teherviselés” elvén.
Aminél kevés
nagyobb marhaság van. Bocsánat, Lieberman…
Durva beszólásom indoklásául ismét
a koromat kell felhozni. Emlékszem egy interjúra, valamikor a hetvenes
évek végéről. A riporter az akkori vezérkari főnök, Ráfáel Éjtán, a
legendás Ráful véleményét kérte ki a hárédi
(ultraortodox) fiatalok kötelező bevonultatásáról.
A tábornok
válasza két szóból állt: Hász vehálilá! (חס וחלילה).
Isten őrizzen!
Ráful, az
újkori Izrael egyik legendás harcosa tudta, mint beszél. Tudta, hogy milyen
kibékíthetetlen ellentét áll fenn a katonaság és a jesivák világa között.
Akkor mi a
teendő?
Megint az emlékezetem segít.
Ariel Sáron,
egy, a Ráfulhoz, Rábinhoz, Álonhoz, Dájánhoz hasonló katonai géniusz, aki,
hozzájuk hasonlóan nem éppen szerencsés kézzel nyúlt bele a politikába, így
nyilatkozott: „Ha katonáimnak azt mondanám, hogy induljunk Damaszkusz ellen,
szó nélkül felsorakoznának. Ha azt mondanám, hogy vonuljunk fel a Kneszetbe és
döntsük meg a kormányt, szemberöhögnének.”
Ez így van
rendben. De akkor mi a teendő?
Talán egy
közmegegyezéses szakértői kormány kellene. A minisztériumok élén bizonyítottan lelkiismeretes, tudós emberek állnának. A választás jogát pedig minimális
iskolázottsághoz, és, bizony, katonai szolgálathoz és munkában eltöltött
évekhez kötnék.
Az olék és alijázni szándékozók állampolgársága megadásáról pedig nem a rabbinátus, hanem pártatlan szakértői
bíróság döntene, és – mint pl. az Egyesült Államokban öt év után – az itt eltöltött idő mérlegelése, vagy a külföldön, az ottani társadalmakban és a zsidó közösségekben végzett munka alapján.
Vagyis az a
polgár kaphatna szavazati jogot a zsidó államban, az dönthetne jövőnk felől –
zsidó vagy drúz vagy beduin; férfi vagy nő, többé vagy kevésbé vallásos), aki
letett valamit az asztalra! ◙