Szólt hát. Énekeltük énekórán, kötelező
úttörőkórus-foglalkozáson, szólt a rádióban, az ötvenes évek végétől
láttuk-hallottuk a televízióban is.
Indulj az útra, és vissza ne nézz…
No meg: éljen május elseje. Még a gimis németórán is fújtuk:
Erster Mai, Erster Mai, Alle Menschen werden frei. Felvonultunk előbb szüleink
munkahelyével, később felvonultunk mi magunk is.
És a november hetedikék! Orosz órán persze, hogy szigymóje
nájábrjá. Ünnepeltünk mi minden nyelven, a proletár internacionalizmus jegyében. Ki lelkesen, ki kevésbé.
Május kilencedikén minden évben osztálykirándulás volt a budai hegyekbe. A béke első napján.
Nálunk, otthon (ez a fogalom számomra életem végéig apám házát
jelenti) április 2-a volt az ünnep. Ezen a napon szabadult fel a lichtenwörti
asszony-láger, ahová 1944 novemberében édesanyámat is hajtották a bécsi
„halálmenetben”. A 2500-ból 800-an jöttek vissza.
Az életben maradt magyarországi zsidóknak 1945 tavasza valóban
felszabadulás volt. Hogy Magyarország többi lakosának az volt-e, vita tárgya: 1990
előtt baráti asztaltársaságoké, később nyílt teret kapott a téma.
A gellérthegyi Felszabadulási emlékmű mellől hamar eltűnt a
„davajgitáros” szovjet katona szobra. A főalak, a pálmaágat tartó asszony maradt. (Városi legenda szerint Kisfaludy Strobl eredetileg a háborúban
repülőszerencsétlenség áldozatává vált Horthy István kormányzóhelyettes
emlékének szánta az alkotást.)
Vácon, ahol a hetvenes évek elején katonai szolgálatomat
töltöttem, bizalmas beszélgetésekben nem egy bajtársam ápertén kijelentette:
kár, hogy a második világháborút nem a németek nyerték meg.
Hogy ebből a törzsökös magyarságnak mi haszna származott volna, nem
tudható: a „mi lett volna, ha” a történelmi vizsgálatok tabuja. A német
fajelmélet mindenesetre a magyarokat nem tekintette árjáknak. (Az indoeurópai
fehér rassz „árja” kinevezése maga is sült marhaság: szabad iráni a jelentése.)
Nem szóltam hozzá, de megszívleltem a címül választott dal
kezdősorát: Indulj az útra és vissza ne nézz. Leszerelésem után az első adandó
alkalommal úttalan utakon, érvényes útlevél nélkül elindultam Izrael
felé.
Vissza-visszanézek, ez igaz. Ottmaradt édesanyám, ottmaradtak
barátaim, ottmaradt szeretett szülővárosom, Budapest. Ottmaradt az a szomszéd,
aki apámat a munkaszolgálatból való visszatérésekor meleg levessel vendégelte
meg: jobb neki sem volt. Ott maradt a hívő katolikus szomszédasszony, aki anyám
visszatértekor sírva köszöntötte őt: Klárikám, minden nap imádkoztam
érted!
Tizenegy évvel később, ’56 november elején ugyanő csengetett be
hozzánk: Klárikám, a Mari írja ám össze a ház zsidó lakóit, hogy átadhassa a
névsort annak, aki megint kéri! A Mari házbizalmi volt – és maradt az újabb
orosz bevonulás után is.
Újabb felszabadulás? Apám ebből már nem kért. Összepakolta
mindazt, amire út közben szükségünk lehet, ám az orosz tankok már az utcánkat
lőtték. Maradtunk.
Visszanézek életem első 24 évére. Mit tagadjam: nekem szép volt.
Izraeli létem 45 éve alatt vagy tízszer látogattam vissza Magyarországra, amely
szülőföldem volt és marad, ahol szüleimnek és egykori jó- és rosszakaróinknak
már csak sírjai domborulnak, és egykori baráti köröm is fogyóban.
De minden május kilencedikén meghatódva nézem a szovjet hadsereg
Izraelbe alijázott zsidó veteránjait, akik évről évre kevesebben vannak, de még
felvonulnak. Erre az egy napra ismét magukra öltik egyenruhájukat, rendfokozataikkal
és kitüntetéseikkel.
Felszabadítóink voltak. Nekünk mindenképpen. ◙
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése