JERUZSÁLEM, TEMPLOMHEGY, HARMADIK TEMPLOM. MIKOR?
A gyászos emléknap a zsidó
időszámítás szerinti Áv hó 9-én van, ezért "Tisá böÁv" a neve (régi,
rontott, askenázi kiejtéssel még ma is sokan "Tisebav"-ként
emlegetik).
Az évforduló most szombatra esett
volna, de miután a szombatnap szentsége a gyászt kizárja, ezért az idén Áv hó
10-én, augusztus
13, szombat kimenetétől 14, vasárnap estig,
napnyugtáig emlékezik a zsidó nép ókori történelmének két Szentélyére.
Mindkét Templom, vagy Szentély
(héberül Bét HáMikdás – בית המקדש) Jeruzsálemben, a
Templomhegynek nevezett magaslaton állt és mindkettőt a korabeli zsidó államra
tört ellenségei rombolták le.
Az elsőt Salamon király építtette a polgári
időszámítás előtt 1000 körül, és Nebukadnézár asszír király katonái rombolták
le az időszámítás előtt 586-ban. A másodikat a babilóniai számüzetés után,
időszámítás előtt körülbelül 520-ban építették, majd "Nagy" Heródes (a héberben Hordusz – הורדוס)
az
időszámítás előtt 20-ban újjáépítette, és az időszámítás szerinti 70-ben a római légiók
rombolták le.
A hagyomány szerint mindkét esemény a
zsidó időszámítás szerinti Áv hó 9. napján történt. Ugyanez a hagyomány ennek a
dátumnak olymódon ad baljós óment, hogy amikor Izrael fiai az egyiptomi kivonulás
után, a sivatagban kételkedtek, hogy az Ígéret Földjét birtokba fogják tudni
venni (lásd a kémek történetét), és siránkoztak, Isten haragjában így szólt: "Később
majd valódi okotok lesz sírni!" – nos, ez a nap is Áv hó 9. volt.
Hagyománykövető zsidók ezen a napon böjtölnek.
A zsinagógákban gyászos tartalmú Biblia-idézeteket olvasnak föl és nem a
padokon, hanem oldalra fordított lócákon ülnek.
Szentélyeink hült helye
Izrael Állam több, mint 18 évszázados
szünet után újjászületett 1948 május 14-én.
A Hatnapos Háború harmadik napján,
1967 június 7-én a Cáhál, az Izraeli Hadsereg katonái el- pontosabban visszafoglalták
a jeruzsálemi Óvárost a jordániai Légiótól, benne a Templomheggyel, ahol az egykori szentély magaslatán
immár több, mint 1000 éve két muzulmán mecset áll: az Omár és az El-Aksza. A Salamoni,
majd a későbbi Heródesi Templom pontos helyén valószínűleg az Omár mecset
(Sziklamecset) található.
Izrael néhány világi politikusában és
vallási vezetőjében, de magában a népben is felmerült akkor a gondolat, hogy a
történelmi lehetőséget kihasználva lerombolják a mecseteket – vagy legalább az
Omár mecsetet – és helyébe felépítsék a Harmadik Szentélyt.
A gondolatot a hadsereg akkori
főrabbija, Slomo Goren is támogatta, de az ultraortodox rabbik hevesen
ellenezték. Indokuk a hagyomány volt, mely szerint a Harmadik Templomot csakis maga
a Messiás építheti újjá, aki tudni fogja, hogy hol van az oltár pontos helye: a
Szentélybeli istentiszteletnek (ávodá – עבודה, a szó jelentése "munka")
ugyanis ez az alapvető feltétele.
Más hagyomány szerint viszont a
Harmadik Szentély alkalmas időben mindenre készen – az égből fog aláereszkedni.
Az 1967 óta eltelt 49 év alatt a globális muzulmán terjeszkedési stratégia a
világpolitika egyik legfontosabb és legaggasztóbb tényezője lett.
A templomhegyi mecsetek teréről
gyakran dobál a tömeg köveket az alatta fekvő Nyugati Fal előtti térségen imádkozó zsidókra. A
rendőrség alkalmi beavatkozásai, izraeli politikusoknak a Templomhegyen tett
időnkénti látogatásai dühödt tüntetéseket váltanak ki; ugyanígy a Templomhegy
alatt végrehajtott izraeli ásatások is.
Mindezeknél veszélyesebb
következményekkel járhat egy földrengés – errefelé néha előfordul –, amely megrongálhatja, akár romba is
döntheti egyik vagy mindkét mecsetet. A romokat a televíziós és a számítógépes
képernyőkön, az újságok címlapjain látva az iszlám világ akár egy harmadik
világháborút is kirobbanthat – amelynek Isten akaratából valóban a Harmadik
Szentély felépítése lehet a folyománya.
E sorok írója reméli: ez a Szentély az
emberek közötti szeretet és a népek közötti megértés, a fegyverek végső temetésének
a temploma lesz. És ahogy a régi szentélyekben bakok és bikák százezreit vágták
le, a jövő Jeruzsálemi Temploma nem lesz hasonló egy óriási mészárszékhez. És a
jövő történelme sem.
Egy látomás
Idézzük meg a zsidó állam látnokát, a Pesten
született, de élete jó részét Bécsben töltött, mindössze 44 évet megért (1860 –
1904) Herzl Tivadart.
"Ősújország" (Altneuland) című
időutazás-regényében így képzeli el az újjáépült, huszadik századbeli Jeruzsálemet,
amelyben megjósolja az ENSZ utódját, egy békés, idillikus zsidó társadalom
vízióját, és a Harmadik Templomot, amely mellett hogy-hogy nem, a mecsetek is
ott állnak...
(A szerzőnek természetesen fogalma sem lehetett a
halála után alig négy évtizeddel bekövetkezett Vészkorszakról, sem az országba
a huszadik század első felében Szíriából tömegesen betelepedett arabok
utódainak kibékíthetetlen ellenségességéről.)
JERUZSÁLEM
Jerikóból indultak, s az Olajfák hegyén állottak meg, a
csodás ősi hegyen, ahonnan tekintetük oly messze szállhatott. Ez a föld még
mindig az egész emberiség szent helye volt, lépten-nyomon a megszentelt emlékek
sora tűnt fel, amiket annyi népnek s oly sok évszázadnak vallásos kegyelete
állított, de a múlt dicsőségéhez most valami új, csodás és fenséges párosult: a
lüktető, duzzadó, eleven élet!
Innen
is láthatták, hogy az Óváros emlékkel terhes falai között alig
változott. A Szent Sír temploma, Omár mecsetje, a régi kupolák és tetők régi
ismerősként intettek feléjük. De ezek mellett megpillantottak egy nagyszerű új
épületet is: a Béke Palotáját!
Hatalmas területen, négy utcára nézett a Béke Palotája, ahol az örök béke hívei s a legkülönbözőbb tudományok képviselői kongresszusaikat tartották.
Ez a csodálatos intézmény a nemzetközi jótékonyságnak igazi középpontja. Itt fut össze a földkerekség búja-bánata, ami enyhítésre vár. Ha valahol a világon szerencsétlenség történik, tűzvész pusztít vagy áradás rombol, ha valahol éhínség tör ki vagy járvány dühöng, itt mindig akad segítség.
Mert nemcsak a panaszok futnak itt össze a világ minden részéből, de a nemesszívű adományok is. Nemzetközi állandó bizottság ügyel fel arra, hogy a segítség oda jusson, ahol szükség van rá, s az adományokat igazságosan osszák szét. De sokszor fordulnak ide támogatásért tudósok, művészek és feltalálók is.
A Palota homlokára írt betűk szertevilágítanak az egész világon: "Nil humani a me alienum puto." [Semmi sem idegen, ami emberi.] S akin lehet, s megérdemli, segítenek.
BINJÁNÉJ HÁUMÁ, JERUZSÁLEM. EZT ÁLMODTA MEG HERZL?
Milyen
más volt a kép, amely az emberi kultúrának e bölcsőhelyét körülvette!
Mindenfelé modern városrészek emelkedtek, villamosok csilingeltek, széles
fasorokkal szegélyezett utcák húzódtak. Sűrű háztenger terült el a mélyben,
zöldellő parkokkal, nagyszerű sugárutakkal, iskolákkal, áruházakkal, pompás
palotákkal, színházakkal és vigadókkal. Dávid sorban megnevezte a feltűnőbb
palotákat. Egy világváros feküdt előttük.
De
tekintetük minduntalan visszatért a felragyogó
Óvárosra, amely az egész hatalmas képnek középpontja volt. A délutáni napsütés,
amely Kidron völgye fölött ragyogott, ünnepi fénnyel aranyozta be ódon tetőit.
Kingscourt folyton kérdezősködött, s Dávid fáradhatatlanul adta a
felvilágosítást.
Most
egy hatalmas, az eddigieknél sokkal díszesebb épület tűnt szemükbe. A
márványoszlopoknak valóságos erdején óriási kupola emelkedett a magasba és
szinte világított fehér-arany pompájában.
– Ez
a mi templomunk – mondotta Dávid ünnepélyesen.
És
Frigyes könnyekig meg volt hatva.
Péntek
este lépett be először Löwenberg Frigyes a jeruzsálemi Nagytemplom kapuján.
Végigmentek az újváros ragyogó utcáin, amelyeken déltájban a legnagyobb
élénkség uralkodott. A péntek este beköszöntésével azonban az óriási forgalom
lassan elapadt. A kocsik és autók száma feltűnően meggyérült, az üzleteket
mindenütt bezárták. A szombat lassan és ünnepélyesen leszállott a nemrég még
oly eleven városra. A zsinagógák mindenütt megteltek.
Magasztos
érzés töltötte el Frigyest már az első perc óta, hogy a Szent Város ősrégi
falai közé lépett. Nyoma sem volt már annak a szennynek, lármának és bűznek,
ami húsz év előtt mindent betöltött. Abban az időben is ideözönlöttek a nagy
vallások zarándokai, de amikor hosszú út után céljukhoz értek, keserű
csalódással és megdöbbenéssel kellett álmaikat a valóságban meglátniok. A szent
helyekhez csak visszataszító, mocskos utcákon át lehetett eljutni.
Milyen
más volt most minden! Jól ápolt, gondosan kövezett, tiszta utcákon vitt át az útjuk.
Magánépületek az Óvárosban nem voltak, csak a különféle felekezetek zarándokotthonai, keresztény, iszlám és zsidó intézmények, kórházak voltak
láthatók.
Az
Óváros valóságos nemzetközi hely lett, ahol minden nép otthonára lelt. Hiszen
innen indult el világtörténelmi útjára a legáltalánosabb és egyetemesebb emberi
érzés: a szenvedés. S itt ringott bölcsője az emberi szellem minden
törekvésének, amellyel a szenvedés ellen védekezett: a hitnek, a szeretetnek és
a tudománynak.
Áhitatos
hangulat fogott el mindenkit, aki e köveken járt, bárminő valláshoz is
tartozott. Az emberek némán, de melegen köszöntötték egymást. A szombat békéje
költözött be a szivekbe.
Beteljesült
az Idő, s a Templom újra állott. Úgy, mint egykor, a történelem kezdetén, ég
felé törtek az ércoszlopok Izrael szentélye előtt. Balról Boaznak hívták,
a jobboldalit pedig Jáchinnak. Az előcsarnokban óriási ércoltár emelkedett, s a
víztartó medencék, amiket vastengernek neveztek, úgy voltak lehelyezve, mint
Salamon király dicsőséges napjaiban.
A
hatalmas csarnokban most ének és lant zendült fel. Frigyes szive mélyéig meg
volt rendülve. Látta magát saját gyermekségében, s azután visszaszállt
képzelete Izrael kezdeti korába. Most felbúgott az ősi dal, amit a szétszórt
nép számtalan zsinagógájában honvágytól remegve századokon át énekelt a
földkerekségen:
Lechá
dodi likrát kálá...
A
héber dallam elringatta Frigyes gondolatait. Egy villanással megértette a
Templom jelentőségét. Egykor a Templom aranytól és drágakövektől terhes pompája
Izrael hatalmát és büszkeségét hirdette. S amikor mindez összedőlt, a romfalak
mellett tizennyolc évszázadon át zokogott a zsidóság és felsóhajtott a
Láthatatlanhoz, akinek a Templom csak kőbefaragott megjelenítése volt.
Frigyes
itt érezte újra a Láthatatlant a Templom oszlopai közt. Melle kitágult,
szabadság és büszkeség nyargalt át lelkén. Íme, itt álltak körülötte az Örökkévaló választott népének hazatért fiai, s felemelték lelküket a Láthatatlanhoz. Úgy
álltak itt, mint őseik egykor a Morijá hegyén. Salamon szavai újból valóra
váltak: "Isten, ki a felhőkön trónol, elhívott engem, s én építettem
számára szilárd hajlékot, templomot, hol örökké fog lakozni."
Ezen
az estén ima szállt fel a földkerekség számtalan zsinagógájából, fényes
palotákból és egyszerű hajlékokból, a péntek esti zsolozsmák felzendültek a
szétszóratás bábeli nyelvtarkaságán, de Templom csak egyetlen egy volt a
földön.
Miért?
Mert Izrael népe itt újra abban a szabad társadalmi
közösségben élt, amelyek az emberiség magasabb céljainak elérését lehetővé
tették. Azelőtt a számüzetésben, az elnyomásban, a gettóban csak a társadalmi
összetartást ismerték meg. Később az egyenjogosítás után felvirradt a szabadság
napja is.
De a kettő nem tudott egyesülni és együtt hatni. A gettóban lealázták
emberi méltóságukat, elvették emberi jogaikat, de amikor a kultúrnépek
megnyitották előttük a gettó kapuit és a szabad világra kiléphettek, megszűntek
zsidók lenni. A zsidóság világtörténelmi hivatásának teljesítéséhez a
szabadságnak és a zsidó közösség összetartozásának együtt kellett jelentkeznie.
Csak itt, ahol ez megtörtént, építhették fel a Láthatatlannak, a Mindenhatónak igazi
hajlékát. ◙