Áv hó 9: a jeruzsálemi Templom emlékezete ♦ A legutolsó próféta látomása

JERUZSÁLEM, TEMPLOMHEGY, HARMADIK TEMPLOM. MIKOR?

A gyászos emléknap a zsidó időszámítás szerinti Áv hó 9-én van, ezért "Tisá böÁv" a neve (régi, rontott, askenázi kiejtéssel még ma is sokan "Tisebav"-ként emlegetik).

Az évforduló most szombatra esett volna, de miután a szombatnap szentsége a gyászt kizárja, ezért az idén Áv hó 10-én, augusztus 13, szombat kimenetétől 14, vasárnap estig, napnyugtáig emlékezik a zsidó nép ókori történelmének két Szentélyére.

Mindkét Templom, vagy Szentély (héberül Bét HáMikdás – בית המקדש) Jeruzsálemben, a Templomhegynek nevezett magaslaton állt és mindkettőt a korabeli zsidó államra tört ellenségei rombolták le.

Az elsőt Salamon király építtette a polgári időszámítás előtt 1000 körül, és Nebukadnézár asszír király katonái rombolták le az időszámítás előtt 586-ban. A másodikat a babilóniai számüzetés után, időszámítás előtt körülbelül 520-ban építették, majd "Nagy" Heródes (a héberben Hordusz – הורדוס) az időszámítás előtt 20-ban újjáépítette, és az időszámítás szerinti 70-ben a római légiók rombolták le.

A hagyomány szerint mindkét esemény a zsidó időszámítás szerinti Áv hó 9. napján történt. Ugyanez a hagyomány ennek a dátumnak olymódon ad baljós óment, hogy amikor Izrael fiai az egyiptomi kivonulás után, a sivatagban kételkedtek, hogy az Ígéret Földjét birtokba fogják tudni venni (lásd a kémek történetét), és siránkoztak, Isten haragjában így szólt: "Később majd valódi okotok lesz sírni!" – nos, ez a nap is Áv hó 9. volt.

Hagyománykövető zsidók ezen a napon böjtölnek. A zsinagógákban gyászos tartalmú Biblia-idézeteket olvasnak föl és nem a padokon, hanem oldalra fordított lócákon ülnek.

Szentélyeink hült helye

Izrael Állam több, mint 18 évszázados szünet után újjászületett 1948 május 14-én.

A Hatnapos Háború harmadik napján, 1967 június 7-én a Cáhál, az Izraeli Hadsereg katonái el- pontosabban visszafoglalták a jeruzsálemi Óvárost a jordániai Légiótól, benne a Templomheggyel, ahol az egykori szentély magaslatán immár több, mint 1000 éve két muzulmán mecset áll: az Omár és az El-Aksza. A Salamoni, majd a későbbi Heródesi Templom pontos helyén valószínűleg az Omár mecset (Sziklamecset) található.

Izrael néhány világi politikusában és vallási vezetőjében, de magában a népben is felmerült akkor a gondolat, hogy a történelmi lehetőséget kihasználva lerombolják a mecseteket – vagy legalább az Omár mecsetet – és helyébe felépítsék a Harmadik Szentélyt.

A gondolatot a hadsereg akkori főrabbija, Slomo Goren is támogatta, de az ultraortodox rabbik hevesen ellenezték. Indokuk a hagyomány volt, mely szerint a Harmadik Templomot csakis maga a Messiás építheti újjá, aki tudni fogja, hogy hol van az oltár pontos helye: a Szentélybeli istentiszteletnek (ávodá – עבודה, a szó jelentése "munka") ugyanis ez az alapvető feltétele.

Más hagyomány szerint viszont a Harmadik Szentély alkalmas időben mindenre készen – az égből fog aláereszkedni.

Az 1967 óta eltelt 49 év alatt a globális muzulmán terjeszkedési stratégia a világpolitika egyik legfontosabb és legaggasztóbb tényezője lett.

A templomhegyi mecsetek teréről gyakran dobál a tömeg köveket az alatta fekvő Nyugati Fal előtti térségen imádkozó zsidókra. A rendőrség alkalmi beavatkozásai, izraeli politikusoknak a Templomhegyen tett időnkénti látogatásai dühödt tüntetéseket váltanak ki; ugyanígy a Templomhegy alatt végrehajtott izraeli ásatások is.

Mindezeknél veszélyesebb következményekkel járhat egy földrengés – errefelé néha előfordul –, amely megrongálhatja, akár romba is döntheti egyik vagy mindkét mecsetet. A romokat a televíziós és a számítógépes képernyőkön, az újságok címlapjain látva az iszlám világ akár egy harmadik világháborút is kirobbanthat – amelynek Isten akaratából valóban a Harmadik Szentély felépítése lehet a folyománya.

E sorok írója reméli: ez a Szentély az emberek közötti szeretet és a népek közötti megértés, a fegyverek végső temetésének a temploma lesz. És ahogy a régi szentélyekben bakok és bikák százezreit vágták le, a jövő Jeruzsálemi Temploma nem lesz hasonló egy óriási mészárszékhez. És a jövő történelme sem.

Egy látomás

Idézzük meg a zsidó állam látnokát, a Pesten született, de élete jó részét Bécsben töltött, mindössze 44 évet megért (1860 – 1904) Herzl Tivadart.

"Ősújország" (Altneuland) című időutazás-regényében így képzeli el az újjáépült, huszadik századbeli Jeruzsálemet, amelyben megjósolja az ENSZ utódját, egy békés, idillikus zsidó társadalom vízióját, és a Harmadik Templomot, amely mellett hogy-hogy nem, a mecsetek is ott állnak...

(A szerzőnek természetesen fogalma sem lehetett a halála után alig négy évtizeddel bekövetkezett Vészkorszakról, sem az országba a huszadik század első felében Szíriából tömegesen betelepedett arabok utódainak kibékíthetetlen ellenségességéről.)

JERUZSÁLEM

Jerikóból indultak, s az Olajfák hegyén állottak meg, a csodás ősi hegyen, ahonnan tekintetük oly messze szállhatott. Ez a föld még mindig az egész emberiség szent helye volt, lépten-nyomon a megszentelt emlékek sora tűnt fel, amiket annyi népnek s oly sok évszázadnak vallásos kegyelete állított, de a múlt dicsőségéhez most valami új, csodás és fenséges párosult: a lüktető, duzzadó, eleven élet!

Innen is láthatták, hogy az Óváros emlékkel terhes falai között alig változott. A Szent Sír temploma, Omár mecsetje, a régi kupolák és tetők régi ismerősként intettek feléjük. De ezek mellett megpillantottak egy nagyszerű új épületet is: a Béke Palotáját! 

Hatalmas területen, négy utcára nézett a Béke Palotája, ahol az örök béke hívei s a legkülönbözőbb tudományok képviselői kongresszusaikat tartották.

Ez a csodálatos intézmény a nemzetközi jótékonyságnak igazi középpontja. Itt fut össze a földkerekség búja-bánata, ami enyhítésre vár. Ha valahol a világon szerencsétlenség történik, tűzvész pusztít vagy áradás rombol, ha valahol éhínség tör ki vagy járvány dühöng, itt mindig akad segítség. 

Mert nemcsak a panaszok futnak itt össze a világ minden részéből, de a nemesszívű adományok is. Nemzetközi állandó bizottság ügyel fel arra, hogy a segítség oda jusson, ahol szükség van rá, s az adományokat igazságosan osszák szét. De sokszor fordulnak ide támogatásért tudósok, művészek és feltalálók is.

A Palota homlokára írt betűk szertevilágítanak az egész világon: "Nil humani a me alienum puto." [Semmi sem idegen, ami emberi.] S akin lehet, s megérdemli, segítenek.

BINJÁNÉJ HÁUMÁ, JERUZSÁLEM. EZT ÁLMODTA MEG HERZL?

Milyen más volt a kép, amely az emberi kultúrának e bölcsőhelyét körülvette! Mindenfelé modern városrészek emelkedtek, villamosok csilingeltek, széles fasorokkal szegélyezett utcák húzódtak. Sűrű háztenger terült el a mélyben, zöldellő parkokkal, nagyszerű sugárutakkal, iskolákkal, áruházakkal, pompás palotákkal, színházakkal és vigadókkal. Dávid sorban megnevezte a feltűnőbb palotákat. Egy világváros feküdt előttük.

De tekintetük minduntalan visszatért a felragyogó Óvárosra, amely az egész hatalmas képnek középpontja volt. A délutáni napsütés, amely Kidron völgye fölött ragyogott, ünnepi fénnyel aranyozta be ódon tetőit. Kingscourt folyton kérdezősködött, s Dávid fáradhatatlanul adta a felvilágosítást.

Most egy hatalmas, az eddigieknél sokkal díszesebb épület tűnt szemükbe. A márványoszlopoknak valóságos erdején óriási kupola emelkedett a magasba és szinte világított fehér-arany pompájában.

– Ez a mi templomunk – mondotta Dávid ünnepélyesen.

És Frigyes könnyekig meg volt hatva.

Péntek este lépett be először Löwenberg Frigyes a jeruzsálemi Nagytemplom kapuján. Végigmentek az újváros ragyogó utcáin, amelyeken déltájban a legnagyobb élénkség uralkodott. A péntek este beköszöntésével azonban az óriási forgalom lassan elapadt. A kocsik és autók száma feltűnően meggyérült, az üzleteket mindenütt bezárták. A szombat lassan és ünnepélyesen leszállott a nemrég még oly eleven városra. A zsinagógák mindenütt megteltek.

Magasztos érzés töltötte el Frigyest már az első perc óta, hogy a Szent Város ősrégi falai közé lépett. Nyoma sem volt már annak a szennynek, lármának és bűznek, ami húsz év előtt mindent betöltött. Abban az időben is ideözönlöttek a nagy vallások zarándokai, de amikor hosszú út után céljukhoz értek, keserű csalódással és megdöbbenéssel kellett álmaikat a valóságban meglátniok. A szent helyekhez csak visszataszító, mocskos utcákon át lehetett eljutni.

Milyen más volt most minden! Jól ápolt, gondosan kövezett, tiszta utcákon vitt át az útjuk. Magánépületek az Óvárosban nem voltak, csak a különféle felekezetek zarándokotthonai, keresztény, iszlám és zsidó intézmények, kórházak voltak láthatók. 

Az Óváros valóságos nemzetközi hely lett, ahol minden nép otthonára lelt. Hiszen innen indult el világtörténelmi útjára a legáltalánosabb és egyetemesebb emberi érzés: a szenvedés. S itt ringott bölcsője az emberi szellem minden törekvésének, amellyel a szenvedés ellen védekezett: a hitnek, a szeretetnek és a tudománynak.

Áhitatos hangulat fogott el mindenkit, aki e köveken járt, bárminő valláshoz is tartozott. Az emberek némán, de melegen köszöntötték egymást. A szombat békéje költözött be a szivekbe.

✡ ✡ ✡

Beteljesült az Idő, s a Templom újra állott. Úgy, mint egykor, a történelem kezdetén, ég felé törtek az ércoszlopok Izrael szentélye előtt. Balról Boaznak hívták, a jobboldalit pedig Jáchinnak. Az előcsarnokban óriási ércoltár emelkedett, s a víztartó medencék, amiket vastengernek neveztek, úgy voltak lehelyezve, mint Salamon király dicsőséges napjaiban.

A hatalmas csarnokban most ének és lant zendült fel. Frigyes szive mélyéig meg volt rendülve. Látta magát saját gyermekségében, s azután visszaszállt képzelete Izrael kezdeti korába. Most felbúgott az ősi dal, amit a szétszórt nép számtalan zsinagógájában honvágytól remegve századokon át énekelt a földkerekségen:

Lechá dodi likrát kálá...

A héber dallam elringatta Frigyes gondolatait. Egy villanással megértette a Templom jelentőségét. Egykor a Templom aranytól és drágakövektől terhes pompája Izrael hatalmát és büszkeségét hirdette. S amikor mindez összedőlt, a romfalak mellett tizennyolc évszázadon át zokogott a zsidóság és felsóhajtott a Láthatatlanhoz, akinek a Templom csak kőbefaragott megjelenítése volt.

Frigyes itt érezte újra a Láthatatlant a Templom oszlopai közt. Melle kitágult, szabadság és büszkeség nyargalt át lelkén. Íme, itt álltak körülötte az Örökkévaló választott népének hazatért fiai, s felemelték lelküket a Láthatatlanhoz. Úgy álltak itt, mint őseik egykor a Morijá hegyén. Salamon szavai újból valóra váltak: "Isten, ki a felhőkön trónol, elhívott engem, s én építettem számára szilárd hajlékot, templomot, hol örökké fog lakozni."

Ezen az estén ima szállt fel a földkerekség számtalan zsinagógájából, fényes palotákból és egyszerű hajlékokból, a péntek esti zsolozsmák felzendültek a szétszóratás bábeli nyelvtarkaságán, de Templom csak egyetlen egy volt a földön.

Miért?

Mert Izrael népe itt újra abban a szabad társadalmi közösségben élt, amelyek az emberiség magasabb céljainak elérését lehetővé tették. Azelőtt a számüzetésben, az elnyomásban, a gettóban csak a társadalmi összetartást ismerték meg. Később az egyenjogosítás után felvirradt a szabadság napja is. 

De a kettő nem tudott egyesülni és együtt hatni. A gettóban lealázták emberi méltóságukat, elvették emberi jogaikat, de amikor a kultúrnépek megnyitották előttük a gettó kapuit és a szabad világra kiléphettek, megszűntek zsidók lenni. A zsidóság világtörténelmi hivatásának teljesítéséhez a szabadságnak és a zsidó közösség összetartozásának együtt kellett jelentkeznie. 

Csak itt, ahol ez megtörtént, építhették fel a Láthatatlannak, a Mindenhatónak igazi hajlékát. ◙