Kertész Imre 1929 – 2016

Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor, budapesti otthonában érte a halál.

1929. november 9-én született Budapesten. Ötéves volt, amikor a szülei elváltak, a kisfiú internátusba került.

1944. júniusában a csendőrök 17 társával együtt Budapest környékén letartóztatták. Auschwitzba, onnan Buchenwaldba deportálták. A buchenwaldi „ember-hulladék”, ahogy a Sorstalanság hőse nevezi önmagát, felszabadulása után visszatért Magyarországra.

Főműve, a Sorstalanság, 1975-ben jelent meg Budapesten.

Kevesen értették meg. Csak a 90-es évektől fordultak munkássága felé. Bő negyed évszázaddal a Sorstalanság megjelenése után, 2002-ben Nobel-díjat kapott érte.  

Járt Izraelben, de nem gondolt az itteni letelepedésre. Auschwitz után is Európát érezte egyedüli hazájának.

Az utóbbi tíz évben Berlinben élt. Az újra egyesült Németország fővárosa, amint mondta, kulturális pezsgésével, platánjaival és kávéházaival gyermekkora Budapestjére emlékezteti. Amikor pedig arról kérdezték, miképpen képes auschwitzi túlélőként a németek között élni, azt felelte: inkább az a csoda, hogyan volt képes korábban magyarok közt élni. Hiszen magyarok kötelezték a sárga csillag viselésére, magyarok kényszerítették a gettóba, magyar csendőrök rakták fel az auschwitzi vagonba.

Kertész keserű élettapasztalatából, lelkületének kafkai abszurditásából táplálkozhat a „Mentés másként” címet viselő napló. Egy részlet:

2001. október 12. 

Gyilkos ősz. Süt a nap. Ago­nizál a világ. Tegnap, a villamoson az a határozott érzésem támadt az emberek közt, hogy nem em­berek közt vagyok. Aztán az eszembe jutott: hop­pá, hiszen éppen hogy ezek az emberek, az újember, lehet mondani, ez a még sohasem volt fajta. Hihe­tetlen brutalitásuk. Gyávaságuk. Nyájszerű tom­paságuk. Gonoszságuk az egyediséggel szemben. A gyilkosságra mindig készen álló vérszomj, amely a gyengeség első jelére tüstént reagál. Sokszor elgondolkodtatott a pogromok megszokott jelene­te: szidalmaznak, neked mennek, de valójában csak akkor rohannak meg, amikor a földre kerülsz.

Az utóbbi évben, immár súlyos betegen, Parkinson-kórral küszködve mégis visszatért Budapestre.

„Csodálatos életem volt – mondta a die Zeitnek adott interjújában a 84. születésnapján – Auschwitzi fogolyként kezdtem, végül megkaptam a civileknek járó legnagyobb német kitüntetést. Vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek őszinte? Elég volt. Mindent elértem, amit akartam. … A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.”

A „Sorstalanság” 1995-ben jelent meg Izraelben Mirjam Algazi héber fordításában (Lölo gorál – ללא גורל).

A „Káddis a meg nem született gyermekért” című művét Itamar Jáoz-Keszt ültette át héberre (Káddis löjeled selo nolád – קדיש לילד שלא נולד).

FORRÁS: Magyar internetes honlapok; „Háárec” héber napilap; saját emlékezet