Nakba: egy jeles nap hosszú árnyéka ♦ Akik katasztrófát ünnepelnek

Izrael népe és barátai a minap ünnepelték az újkori zsidó állam fennállásának a 68. évfordulóját.

A Függetlenségi Nap, vagy ahogy héber nyelven nevezik: a Jom Háácmáut, a zsidó naptár szerinti Ijjár hónap 5. napja.

Így van ez minden zsidó ünneppel: az ősi héber időszámítás szerint ülik meg őket, amely újholdanként írja le első napját, eltérően a Gergely naptártól, amely a Föld Nap körüli pályája alapján számítja az éveket és a hónapokat. Ennélfogva a zsidó ünnepek az Izraelben is általánosan használt Gergely-naptárnak mindig más és más napjára esnek.

Miért éppen Ijjár hónap ötödike? Azért, mert az Állam kikiáltásának a napja, 1948. május hó 14-e a zsidó időszámítás szerint erre a napra esett. Eddig tartott Nagy-Britannia mandátuma, amelyet még az ENSZ elődje, a Népszövetség osztott ki Palesztina kormányzására az első világháború után.

A zsidó állam kikiáltását azonnyomban véres háború követte. Az itt élő arab lakosság fegyveres alakulatai és a szomszédos arab államok, sőt, egy távolabbi (Irak) hadseregei azonnal megtámadták az éppen megszületett államot.  

Az arab haderők a fél évig tartó háborúban vereséget szenvedtek. Az 1949-ben aláírt fegyverszüneti egyezmény az ENSZ felosztási tervénél nagyobb területet biztosított az új zsidó államnak.

Izrael Állam a Függetlenségi Háború végén 20,700 km² területet birtokolt a brit-Palesztina 26,625 km² területéből. A fennmaradt terület jórészét Transzjordánia szállta meg, amely ezáltal a Jordán folyó nyugati partjára, “Ciszjordániára” is kiterjesztette szuverenitását (ekkor változtatta a nevét Jordániára). Kisebb részét, a Gáza város és az egyiptomi határ közötti területet Egyiptom csatolta magához. Ez a helyzet 1967. júniusáig, a Hatnapos Háborúig fennállt.

Az 1948-as háború következtében az akkori, valamivel több, mint egymilliós palesztinai arabságból 650-700 ezren menekültek a szomszédos arab területekre. Az arab államok nem fogadták be palesztinai testvéreiket, hanem táborokban helyezték el őket. A legtöbb tábor 68 év után még áll!

A mesterségesen fenntartott “menekültkérdést” az arab államok és iszlám szövetségeseik két nemzedék óta napirenden tartják. Izrael Függetlenségi Napját pedig így nevezik: Nakba. Katasztrófa.

A nagy összegekkel megtámogatott gyászünnepségeket a zsidó állam kikiáltásának a Gergely-naptár szerinti évfordulóján, május 14-én és az azt követő napokban tartják. Az arab- és iszlám világban – és az iszlamizálódó Európában – ilyenkor megjelenő fényképes-filmes beszámolókon előkerülnek az egykori arab házak kulcsai, az 1948-as országutakat elöntő menekültáradat szomorú karavánjai, a síró asszonyok és gyerekek képei. Az utóbbi években az Izraelben élő, milliós arab lakosság soraiból is sokan csatlakoznak a propaganda-fesztiválhoz. 

A két nemzedék alatt otthont talált más nemzetekről nem esik szó. Emberek tízmilliói: németek, lengyelek, magyarok, finnek, észtek, csecsenek, tatárok, és ki tudja még, milyen tömegek voltak kénytelenek hazát cserélni a második világháborút követő években.

Az arab államokból kiüldözött zsidókról sem szól ilyenkor a fáma. Irak, Szíria, Libanon, Egyiptom gazdag, polgárosult, nyugatias zsidósága és az egyszerű, szegény, de dolgos jemeni zsidó lakosság, majd Marokkó, Tunézia szinte teljes zsidósága – összességükben éppen annyian, mint a szentföldi arabok, 650-700 ezren – kényszerültek hátrahagyni házaikat, üzleteiket és kezdték újra, többségük Izraelben, a semmiből. 

Utódaik régen elfelejtették nagy- és dédszüleik szülőföldjét, csak konyhájukat, zenéjüket őrzik itt-ott.

Velük ellentétben a Palesztinából elmenekült arabság nagy része koldusszegény, iskolázatlan tömeg volt. Kevesen tudják, hogy jelentős százalékuk ősei csak a huszadik század huszas-harmincas éveiben települtek a brit mandátumi Palesztinába – Szíriából. A zsidó gazdaságok munkalehetőségei csábították őket.

A soha nem létezett “palesztin arab nép” képzete a hatvanas években jött létre.

Nakba. Katasztrófa. Minden évben eljátsszák, május 14-15 körül.

*

Minden kultúra bölcselete hisz a kimondott szó erejében. A zsidó hagyomány tiltja, hogy akár tréfából is ilyesmit mondjunk: “Jaj, milyen sok a munka, belehalok”, vagy “belebetegszem a vizsgákba” – mert a kimondott szó életre kelhet.

Az arab hadseregek számos csatát vesztettek Izrael ellenében, de az arab képzelet makacsul hiszi, hogy a háborút még megnyerik. A magukat palesztinnak nevező arabok vezetői nem mondtak le egy végső leszámolásról Izraellel.

Ám aki folyton katasztrófáról beszél – azt könnyen elérheti. ◙