Marosi Tamás néven született Budapesten, 1929-ben.
… „1944. november elején minket is útba indítottak az egyik pesti csillagos házból. Az óbudai téglagyárig hajtottak bennünket, ahol szétválasztották a családokat. Elindultak a transzportok nyugati irányba, az akkori német (ma osztrák) határ felé, a hivatalos megindoklás szerint munkavégzésre. A szüleimet sohasem láttam viszont. Máig nem tudom, meddig jutottak, hol és mikor, milyen körülmények között pusztultak el.
Én magam Gönyűig jutottam a „halálmarsban”. Ott megjelent egy diplomata és néhány segítője – Wallenberg vagy a Vöröskereszt, nem tudom – és a minket hajtó keretünkkel közölték: a nemzetközi jog értelmében 16 éven aluli fiatalokat nem szabad hadimunkára fogni. A keret parancsnoka úgy látszik, respektálta a külföldi diplomatát, mert kihirdették: a 16 éven aluliak álljanak ki a sorból. Én, mint 15 éves, ebbe a csoportba tartoztam. Teherautón vittek bennünket vissza Budapestre.”
„Felszabadulásom után csatlakoztam a Hánoár Hácioni-hoz. Az országba 1949-ben érkeztem meg.” – mesélt életéről Hírlevelünknek három évvel ezelőtt.
Slomo Marom az átéltek ellenére nagyban hozzájárult nem csak a két ország, hanem – lehetőségei szerint – a két nép, a háború utáni nemzedékek egymásra találásához. Döntő szerepe volt a magyar-izraeli baráti társaságok létrejöttében. ◙
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése