Sorsunk negyedórája

“Mindenkinek megvan a maga negyedórája” – idézte apám az ő apja, az én mártírhalált halt nagyapám mondását. Nem kell sokat ragozni a szólást, akinek magyar az anyanyelve, kapásból megérti. Egy élet során legalább egyszer mindenki “helyzetbe kerül”, sorsa kormányosa lehet.

Az elmúlt héten jelentős évfordulója volt Izraelnek: a Hatnapos Háború 45. évfordulója. Az Új Keletben mindig nagy kezdőbetűkkel írjuk a történelmi esemény magyar megnevezését (héberül tanulóknak: milchemet séset hájámim).

1967. június 10-én fegyverszünet jött létre a Cáhál, az Izraeli Hadsereg és vesztes támadói között. Jeruzsálem Óvárosa, a júdeai hegyek, Somron – vagyis az izraeli területre betüremkedő, Natanját, Hederát, Kfár Szábát, Ros Háájint néhány kilométerre megközelítő “területzsák” – valamint délen a Gázai övezet és azon túl az egész Szináj (Sínai) félsziget, északon pedig a Golán fennsík Izrael katonai ellenőrzése alá került.

A súlyos dilemma már a zsidó népet elöntő eufória első napjaiban felmerült a döntéshozók előtt: a kétmilliós arab lakosságú “Területekből” (héberül: stachim) mennyit annektálhat a zsidó állam? Hiszen olyan, a zsidó történelemmel évezredek óta egybeforrott városok kerültek izraeli kézbe, mint Hebron, Betlehem, Söchem – bár valamennyi arab lakossággal.

A régi zsidó jisuv (lakosság) még nem felejtette el a 39 évvel korábban végrehajtott hebroni vérengzést, több tucatnyi zsidó lakos lemészárlását. Felmerült a felelősök felkutatása is, de az akkor kiüldözött zsidó lakosság visszatelepülése mindenképpen megvalósíthatónak tűnt.  Végül a borzalmas szanitáris állapotban leledző arab város helyett mellette, a Máchpélá közelében új, modern város, Kirját Árbá épült; a hebroni óvárosban kevés zsidó telepes lakik.

És létrejöttek a “telepek” (hitnachlujot), amelyek ritka kivétellel nem arab tulajdonú telkeken,  hanem állami földeket épültek. (Az állami tulajdon alatt az egykori brit mandátumi tulajdon értendő, amely az 1949-es fegyverszünet után Jordánia tulajdonába ment át; 1967 júniusa óta Izrael fennhatósága alatt állnak, de az ENSZ és a legtöbb ország nem ismeri el Izrael Állam tulajdonjogát. A Palesztin Autonómia mindet magának követeli.)

Végül Izrael csak a jeruzsálemi Óvárost, annak közvetlen környékét és a Golán fennsíkot annektálta. Az óvárosi Templomhegy feletti ellenőrzés jogát Izrael már 1967-ben átadta a Wakf nevű muzulmán hitbizományi intézménynek, amely szélsőséges módon Izrael- és zsidóellenes. A Wakf ott akadályoz minden izraeli építést, ásatást, ahol tud. Emberei a helyszínen talált, a zsidó múltra utaló régiségeket szánt szándékkal tönkreteszik, szemétre hányják.

A magyar „zsidó” népnév a héber „Jehuda” névből származik, Jákob ősatyánk fia nevéből. Az angol „Jew”, a francia „Juif”, a német „Jude” ugyancsak. Jehuda (Júdea) az ország déli részének is a neve, amely az első honfoglaláskor Jehuda törzsének jutott.

A felettünk álló, emberi ésszel felfoghatatlan hatalom nemcsak Izrael népét választotta valamiféle kísérleti csoportként (e sorok írója ezt így tudja értelmezni), hanem Jeruzsálemet is, benne pedig a Templomhegyet, arra pedig Templomot rendelt.

Mose Dáján, a Hatnapos Háború (ma már csak jobbára az idősebb nemzedék számára) ismert vezérlő tábornoka utasítására 5727/1967 Sávuot ünnepe előtt négy nap alatt ledózerolták a Fal előtt éktelenkedő mocskos Mugrabi negyedet, a talajt méterekkel elmélyítették, kikövezték, és lassanként kialakult a ma ismert térség.

A Nyugati Fal Jeruzsálem, sőt, Izrael „védjegye” lett. Csak kevesen gondoltak rá, hogy a cél, a zsidó visszatelepülés tulajdonképpeni értelme – a Temlomhegy, rajta a Templom. Amelynek hűlt helyét két muzulmán mecset foglalja el.

A két ókori Templom, avagy Szentély – Bét hámikdás – csakis a mecsetek helyén épülhet fel. Slomo Goren rabbi és mások javasolták a két mecset felrobbantását, és a Szentély megépítését. Az ultraortodox rabbik szinte hörögve tiltakoztak: egyes források szerint a Templom készen, minden szükséges eszközével felszerelten fog aláereszkedni az égből.

Az Iszlám valódi szent helye ugyanis Mekka és Medina. Jeruzsálem neve a Koránban egyetlen egyszer sem fordul elő!

Hogy ez fatális konfliktus forrása lett volna? Az lett volna. De a konfliktus el nem kerülhető. Szentéllyel vagy anélkül. A ma magát palesztinnak nevező itteni arabság maga mögött tudja a 150-200 milliós arab népeket, és a másfél milliárdnyira (1500 millió) tehető muzulmán tömeget. És látja Izrael növekvő elszigetelődését, egyetlen szövetségese bizonytalankodását. Mindez kizárja a béke lehetőségét.

És Izrael megállt a Nyugati Falnál, ami lényegében a Templomhegy négy támfala közül az egyik.

A világot lángba borító újabb őrület akkor is kitörhet, hogyha az egyik, másik, vagy mindkét mecsetet egy földrengés dönti romba. (Errefelé egyáltalán nem ritka jelenség; mind az El Aksza, mind az Omár mecset jóval több, mint ezer éves!)

Az Izrael addigi területének háromszorosára kiterjedő Sínai félszigetet egy békeegyezmény fejében Menáchem Begin teljes egészében visszaadta Egyiptomnak. Ezzel a Gázai övezet ismét közvetlen határt kapott a legnagyobb arab állammal. Áriel Sáron a kilencvenes években tetőző terrorhadjáratba belefáradva 2005-ben kivonta onnan a hadsereget és kitelepítette a régió nyolcezres zsidó lakosságát.

A kisebbségben lévő, de nagyobb befolyással bíró liberális-polgári baloldal egyre élesebben szembefordul a „Területek” nagyobb hányadának a megtartásával, az itt megtelepült izraeliekkel

Mindennek a következményeivel mostanában szembesülünk.

Közel állunk minden arab és muzulmán vágyának a beteljesüléséhez: a Hatnapos Háborút elvesztettük!

Az utóbbi századok egyik legjelentősebb Tóra-tudósa Élijáhu ben Solomon Zalman rabbi (1720-1797) volt, akit működésének helyéről Vilnai Gáonnak neveznek. A Gáon (ez a latin "géniusz" és a magyar "lángész" szó héber megfelelője) nem csak a Tórában búvárkodott, hanem világi tudományokban is, főképpen a matematikában.

A neki tulajdonított értelmezés szerint a Bibliában, de főként Mózes öt könyvében egyértelmű utalások olvashatók ki az emberi történelem közel hatezer évének történéseire, legalábbis a történelem tengelyébe állított Izrael sorsával kapcsolatban. Az egyszerű, mégis különös módszer, a "versenkénti megfeleltetés" az egész Ötkönyv összes versét a "Börésit"-től, vagyis az elejétől a „Dvárim”, az ötödik könyv legvégéig folyamatosan, "ömlesztve" számozza, tekintet nélkül a könyvekre és a fejezetekre.

Ezzel a módszerrel – egyéb események között – sok Tóra-tudós évszázadokkal korábban előre jelezte, hogy a zsidó időszámítás szerinti 5727. évben (ez megfelel az 1967. évnek) rendkívüli és előremutató esemény fog bekövetkezni Izrael népének életében.

Az Ötkönyv 5727. versében (az 5. könyv 31. fejezete, 3. vers) ugyanis a következő szavak állnak:

"Az Örökkévaló, a te Istened maga kel át előtted és kipusztítja azokat a népeket, és te meghódítod őket. Józsué kel majd át előttetek, ahogyan megmondta az Örökkévaló."

A három évezreddel ezelőtt leírt vers (pászuk) egyértelmű katonai győzelemről, gondviselésről szól. A zsidó ezotérika tudói különleges jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy az eredeti, héber szövegben az Isten (magyarra „Örökkévalónak” fordított) négybetűs neve kétszer is megjelenik benne. 

A földön túli intelligencia által kijelölt időpontban aratott győzelem gyümölcseit azonnal, néhány hónapon belül lehetett volna felhasználni. A „negyedóra” előállt. És elszállt.

Az arabokat sokkolta a vereség traumája. Tehetetlenek voltak. Hogy mit szóltak volna az oroszok? Ma már tudjuk: fenyegetődzéseik üres szólamok voltak. A Moszád ezt nem tudta volna? Az akkori izraeli döntéshozók megmaradtak a napi politika síkján, a magasabb dimenzió szándéka csak kevesek előtt sejlett fel. Hja, a vezetéshez kell a kurázsi, ha már az apák isteni gondviselésbe vetett hite elolvadt…

Azóta lejtős pályán haladunk. A hetvenes évek „kifullasztó háborúját” a kishíjján végzetes Jom Kippuri háború követte, majd a visszavonulások. A tömegalija sikere után folyik a régi, idealista, összetartó társadalom lassú bomlása, az önzés, a bűnözés gyors előretörése.

Hogy ezen mennyiben változtatott volna, ha akkor kihasználjuk a történelmi ablakot, a „negyedórát”, és nem állunk meg a Falnál, hanem tovább megyünk, fel a Templomhegyre? Nem e sorok írója a megmondhatója. ◙